Azért, mert itt volt színidirektor és az avasi református temetőben alussza örök álmát a színészdinasztiát alapító Latabár Endre.
Latabár Endre sok magyar városban irányította a színjátszás helyi társulatait, de igazi otthonának mindig Miskolcot tekintette. Nem csoda hát, hogy ebben a városban vásárolt házat, majd az Avason szőlőt, pincét és tusculánumot.

Amikor nyugdíjba megy, akkor sem szakad el a színház világától. Szerepet vállal a magyar színjátszás országos szervezetében. 1871. április 5-én, Pesten sor került az alakuló kongresszusra, az ország minden részéről érkeztek színészek, köztük Latabár Endre is.

Másnap, április 6-án a Váci utcai Nemzeti Szálloda nagytermében megtartják az első gyűlést, ahol is megalakul az első országos színészegyesület Magyar Színészkebelzet néven, s ebben Latabár Endrét az igazgatósági tanács tagjává választják.

Aztán 1873 elején bekövetkezik az, amitől felesége, Mária asszony annyira tartott. Egy délelőtt hiába szólongatta férjét, az nem válaszolt. Sietve nyitotta ki a szoba ajtaját, és ijesztő állapotban találta. Azonnal hívta Doleschall Gábor városi főorvost, aki szoros barátságban volt Latabárral és családjával. A diagnózis: szélütés. Az orvos-barát azonnali kezeléseket ír elő, és minden nap felkeresi kedves barátját, talán ennek is köszönhető, hogy a kezdeti aggodalmak után Latabár Endre lassan, de biztosan felépül ebből a komoly betegségből. Amikor már tud és szabad gyakrabban sétálni, mozogni, kiköltözik az Avas oldalában lévő birtokára, ahol csendes olvasgatással, fordításokkal és sok-sok pihenéssel, no meg Gábor barátjával folytatott szinte napi beszélgetéssel gyógyult. Nem sejtették, hogy hamarosan sokkal nagyobb baj következik be.

1873 június végétől újult erővel csapott le a kolera a városra.

Ezúttal 2190 miskolci halt bele a kolera és himlő együttes támadásába. A szeretett tusculanumában pihenő Latabár Endre igen hamar, az elsők között érezte, hogy nagy baj van. Főorvos barátja, Doleschall Gábor idejét, erejét nem kímélve mindent elkövetett, hogy megmentse barátját, de látta, hogy fáradozásai hiábavalók. Mária asszonyt és a család többi tagját karanténszerűen tartotta távol a betegtől, de ő mindennap meglátogatta, figyelte állapotát. Tudta, hogy semmit nem tehet. 1873. július 10-én is éppen felért a birtokra, s belépve a házba látta, hogy most már itt a vég. Latabár Endre, mielőtt végleg lehunyta volna szemét, minden erejét összeszedve szólt barátjának.

– Gábor, szeretném neked ezt odaadni – suttogta erőtlenül, s odanyújtott kezében Doleschall meglátta a sokszor emlegetett és megcsodált pipagyűjtemény legszebb darabját.

Aztán látta, hogy a mindig ragyogó fényű szem megtörik, a kéz pedig lehanyatlik. Az orvos magába roskadva lépett ki a ház ajtaján a szabadba, hirtelen azt sem tudta, hol is van, mit is csinál. Majd ránézett a kezében tartott míves pipára, s első gondolata az volt, hogy mindjárt rá is gyújt, fájdalmát, mérhetetlen szomorúságát levezetve. De a következő pillanatban földhöz vágva a pipát így kiáltott: „Egy ember volt a világon, akivel én okosan tudtam beszélni, az meghalt, most már nem beszélek senkivel.”