Miskolc mindig híres volt sokszínű, változatos zenei életéről. Gondoljunk csak a szimfonikus zenekarunkra, népzenekarainkra, kórusainkra vagy a zenei fesztiválokra. Ma már senki nem hinné, hogy volt olyan idő, amikor egy fúvószenekar megalakulása attól is függhetett, vajon lesz-e valaki, aki a legsúlyosabb hangszert, a tubát választja.

Az idős vasutas nehézkesen bár, de felegyenesedett, és mint akit megbabonázott a látvány, elindult be a házba, egyenesen a szobába, annak is a legeldugottabb sarkába, oda, ahol hosszú ideje porosan pihent a tuba.

Az emlékezés visszavitte azokba az időkbe, amikor mozdonyvezetőként szolgált a vasútnál. Ahogy mindent az életében, ezt a munkát is szívvel-lélekkel végezte, mégis azt érezte, ez a hivatás nem elégíti ki. Szeretett mindenhez hozzátenni valami pluszt, különlegességet, értéket, legyen az egy egyszerű veteményeskert vagy egy szakma gyakorlása.

– Te Gyula, hallottál róla, hogy szervezzük a zenekart? Nekünk ilyenünk is lesz itt Ferencvárosban.
– Zenekart?! – ismételte a furcsa, vasúthoz nem igazán illő szót Gyula.
– Azt bizony! Majd ámultok nagyokat Miskolcon, amikor fellépünk valahol! – mondta büszkén a ferencvárosiak szócsöve.

Nevetett, de belül rossz érzése volt. Nehogy a ferencvárosiaknak legyen valamije, ami nekünk, miskolciaknak nincs – ezt súgta ez az érzés. Alig várta Gyula, hogy hazaérjen, azonnal időpontot kért a feletteséhez.

Ahogy telt múlt az idő, lassan megérkeztek a jelentkezők, s szép lassan megtelt a kis próbaterem. Feszengett mindenki, igazából nem is nagyon beszélgettek, úgy érezték, ez amolyan transzcendentális pillanat, melyet megtörni bűn. Mikor már mindenki elfoglalta helyét, Gyula felszólalt:

– Szépen sorban kérek mindenkit, válasszon hangszert. Ez az első lépés, amit meg kell tennünk.

Egy pelyhes szakállú ifjú egyből lecsapott a trombitára, s példáját követve a többiek is kiemeltek egy-egy hangszert. Szép lassan elfogytak a rézfényű csodaeszközök, mind a három harsona gazdára lelt, s a kürtöt is vitte egy idősebb vasutas. Ahogy visszaültek a helyükre, kezükben ugyan még esetlenül állt a hangszer, de a tartásukon már látszott a változás. Gyula elégedetten tekintett rájuk, majd a hangszeres ládára. A láda mélyén ott árválkodott s esdeklően nézett rá a gyönyörű, fényes tuba. Nem maradt más hátra, mint még egy reményteli kérdés:

– Hát a tuba nem kellett senkinek?

A vasutasok szorosan ölelték a kiválasztott hangszert, s némán csak fejüket csóválták. Mert bár talán a legnemesebb hangszer a tuba, méretével tekintélyt parancsol, igazi fejedelem, de a vasutas ember bölcs, rafinált és előrelátó. Ugyan ki szeretne díszes egyenruhában masírozni úgy, hogy közben egy nehéz hangszert kell cipelnie? Nem akadt jelentkező.
Gyula odalépett a ládához, és így kiáltott:

– Ejh, hát mégiscsak úgy van az rendjén, hogy a tubát is vinnie kell valakinek!

Felemelte feje felé a nehéz hangszert, és úgy állt a zenészek előtt, mint egy görög isten. A vasutasok hangosan tapsoltak, s ezúttal visszavonhatatlanul megalakult az első miskolci vasutas fúvószenekar.

Miskolcon 1869-ben alakult meg az első, a város zenei életét összefogó szervezet, a Zenekedvelők Egyesülete. Ezt követően 1886-ban jött létre egy műkedvelő zenekar, amely főleg egyházi eseményeken lépett fel. Ettől a zenekartól függetlenül alakult meg 1911-ben a Miskolc-Diósgyőr Vasgyári Kamarazene Egyesület. Ekkoriban már többé-kevésbé szervezett hangversenyélet alakult ki a városban, de az igazi zenei szervezőmunkát az 1921-ben alakult Miskolci Filmharmóniai Társaság végezte. Létrejöttek olyan tartósan működő együttesek, mint például a Diósgyőr-Vasgyári Zenekar, a perecesi Bányász Zenekar vagy a MÁV Fúvós Zenekar.