Szerettem anyám meséit hallgatni. Az egyik arról szólt, hogy egyszer, nagyon régen, volt egy boszorkány, akit elégettek vagy elűztek a várból, már nem is tudja pontosan, hogy történt, a lényeg az, hogy utána a boszorkányok eltűntek, és senki sem tudja hová lettek.
Minden az utolsó boszorkánynak hitt Kasza Sára perével kezdődött. Akkor a diósgyőri boszorkányok összegyűltek, és az öreg vár romjai között arról tanakodtak, mitévők legyenek. Abban egyetértettek, hogy egy ideig nem gyakorolják a jóslást, sem a rontás fortélyait, és nem is nagyon mutatkoznak furcsa ruhákban, mert higgyék csak a népek, hogy az utolsó boszorkány égetésére készülnek. Persze már egy kicsit féltek is, mert csak heten űzték ezt az ősi mesterséget. A rangidős, a Bodrog vidékéről származó Szabó Zsuzsánna – mint általában – most is hosszan hallgatta a többiek szenvedélyes vitatkozását, mielőtt megszólalt.
– Amondó vagyok, hogy az üres és indulatos viták helyett inkább azt vegyük fontolóra, van e nekünk itten maradásunk. Úgy látom, szegény Sárán már segíteni nem tudunk. Ha pedig ezt belátjuk, akkor csak egyet tehetünk – amikor ideért, megállt mondókájában és jelentőségteljesen szétnézve, leginkább akaratos húga, Kata tekintetét kereste...
– Azt hiszed, nővérkém, hogy ha meghúzzuk magunkat, az emberek megváltoznak, és elfogadják, hogy mi mások vagyunk? Hát nagyon tévedsz. Újra meg újra velünk fogják riogatni gyerekeiket, és mindenféle baljós eseményt továbbra is nekünk tulajdonítanak majd. Előbb vagy utóbb, de mi is egy máglyán, lángok közt fogjuk végezni. – Amikor ideért, társai egymás szavába vágva kiabáltak, hogy menekülni kell, menjen, fusson ki merre lát. Leginkább a legfiatalabbik, Fekete Borcsa szemén látszott, hogy nagyon fél.
Zsuzsánna úgy látta, hogy itt már nincs miről tanakodni, amilyen gyorsan csak lehet, cselekedni kell. Hogy elhallgattassa társait, ökölbe szorított, felemelt bal kezén figyelmeztetően kinyújtotta mutatóujját. Erre a jelre elhallgattak társai, és minden szem várakozón rá szegeződött.
– Egyetlen lehetőségünk, hogy elindulunk a pincerendszeren át, és talán eljutunk oda, ahol már nem ismernek bennünket, és ahonnan továbbmehetünk eltervezett célunk felé. Persze én is tudom, hogy azok a legendák, amelyek arról szólnak, hogy a diósgyőri, meg az egri várat egy járat köti össze a hegy alatt, nem biztos, hogy valóságon alapulnak...
A nővérek – ahogy magukat szólították – kéz a kézben, egymásba kapaszkodva követték Zsuzsánnát. Arról, hogy megérkeztek-e céljukhoz, nem tudunk biztosat. Állítólag voltak egyesek, akik látták őket az egri piacon, ahol a hét lesoványodott, beesett és karikás szemű nő nagyobb mennyiségű élelmet vásárolt, talán az eltervezett hosszú utazáshoz. Mások meg a Bükk fennsíkján láttak furcsán imbolygó alakokat az egyik hajnalon. Azt nem tudjuk, hogy pontosan mi történt velük, de aki éjnek évadján a bükki barlangok hangjait figyelve hosszú sóhajokat, szoknyasuhogásokat, és egyszer a sírás, máskor a nevetés hangjait hallja, valószínűleg rátalált a hét bolyongó és otthont kereső boszorkányra.
A várat a történelmi források 1340-ben már királynéi javadalomként említik, és ekkortájt kezdődött meg a négy saroktornyos, szabályos négyzet alaprajzú gótikus vár királyi pompájú kiépítése. Nagy Lajos király 1364-ben nagy birtokrészt csatolt a várhoz, amelyet aztán pompás, gótikus királyi várkastéllyá épített ki. Buda, Visegrád és Zólyom mellett így Diósgyőr is királyi székhellyé lett.
A Bükkben nyilvántartott barlangok, sziklaüregek száma megközelíti a háromszázat. Nagy részük ugyan kisméretű, de vannak közöttük olyanok, amelyek vagy ősrégészeti vagy más, barlangtani szempontból világhírre tettek szert. A jégkorszak idején, sok-sok évezreddel ezelőtt, ősember hordák laktak ezekben az üregekben. Az aljukon felhalmozódott törmelék megőrizte az ősember durván pattintott kőeszközeit, csiszolt csontból készült vadászfegyvereit és az általa elejtett jégkori állatfajok csontmaradványait.
