Sokunk számára a karácsony a mindenkin segíteni akaró szeretet ünnepe. S ez így is van jól, amennyiben a mindenkin segítő Isten Fiára is gondolunk, és vele közös lelkületet ápolunk magunkban. Egy világjárvány tetőfokán, sok ezer elhagyatott ember láttán, magától értetődően ez a feladat. De ha a segítőkészség pusztán filantróp emberi érzéseket jelent, akkor nem biztos, hogy időtálló lesz, sőt még esetleg a karácsony harmonikus ünneplését sem tudja mindvégig biztosítani. Mert a pusztán filantróp emberi érzéseknél többről volna itt szó: az emberszerető Isten lett emberré, hogy az embereket ne is pusztán emberségesekké, hanem isteniekké tegye.
Tudom, hogy a múlt században filozófusok és teológusok megelégelték ezt a teológiai tételt, és azt hangoztatták, hogy örülnének, ha az ember végre emberségessé válna. Mégis az ateista humanizmus elmúlt százada arról győzött meg, hogy amennyiben az Isten által megjelölt norma eltűnik, az emberség is puszta ideológiává fajulhat, amely ürügyet adhat a magzatok és idős emberek tömeges pusztítására, „fajnemesítő” vagy állítólag szülőt védő gyilkos beavatkozásokra és az egész emberiséget halálra ítélő tendenciákra. Karácsonykor közénk jött Megváltónk mentsen meg bennünket ezektől!
Szomorúan olvassuk a friss felmérést, hogy egy bizonyos megkérdezett körből az évet lezáró munkahelyi bulin meglepően sokan csalták meg párjukat, illetve saját házastársukat. (Minden harmadik megkérdezett ember bevallotta, hogy „keveredett már munkahelyi afférba karácsonykor” úgy, hogy egyébként házastársi vagy élettársi kapcsolatban éltek.)
Isten nélkül az ember elveszett volna, ahogyan ma is nyilvánvaló, hogy a rendelkezésre álló atomfegyverek véletlen elindításával is végleg búcsút inthetne emberi nemünk a jelen világunknak. Szükségünk van a bennünket teremtő és megváltó Istenre, aki Betlehemben koldusszegényen, barmok között jelent meg, hogy bennünket, a barmok közé süllyedteket, magával felemelje. Őrá és erre várunk sokan.
Karácsony előtt a Biblia tanúsága szerint is „nemzedékről nemzedékre” hibákat, bajokat és bűnöket is észrevehetünk. S ha megbotránkozunk egyes hajdani ősök mentalitásán, még inkább dicsőíthetjük Megváltónkat, aki ide volt képes megalázkodni, hogy bennünket kiemeljen minden ördögi körforgásból és bűnös láncolatból. Ő eljött Betlehembe, hogy betegeink kezét is megfogja, hogy senkit ne hagyjon magára. Boldogságot hirdetett, de azért is jött, hogy értünk meghaljon, és feltámadásával célba juttasson. Meglátogatta népét, a magányost és elesettet is.
Kezdetben volt a mindenkin segíteni akaró szeretet, de ez nem mi magunk voltunk, hanem a Szeretet Istennél volt. „Nem mintha mi szerettük volna Istent, hanem mert ő szeretett minket, és elküldte Fiát engesztelésül bűneinkért” – állítja maga a szeretett tanítvány, János (1 Jn 4,10). „Szeressünk tehát, mert Isten előbb szeretett minket.” (1 Jn 4,19)
Siessünk segítségükre a magányosoknak, a válságban lévőknek, a szükséget szenvedőknek és mindenekelőtt saját családtagjainknak! Mert a biztos és békés háttérre mindennél nagyobb szükség van. Ha a Betlehemben közénk jött Emmánuelt, „Velünk az Istent” megismerjük és elérjük, akkor remélhetőleg még jobban fogunk tudni szeretni és sokfelé jót tenni is.
Orosz Atanáz görögkatolikus püspök
