Ugrás a tartalomra

Ez az én kis falum

Szántó István
Utoljára módosítva
2020. május 23. szombat 10:01
Legyen, ne legyen ismét villanyrendőr Miskolcon. Vitáztunk eleget ezen a nosztalgia projekten. Végül a korábbi városvezetés elfogadta az ötletet, sőt a helyszín újra burkolásakor még a közműveket is beépítették. Anyagi támogatást viszont nem adhattak. Így néhányan, mindössze pár százezer forintot tudtunk erre összeadni.

Egy vaskereskedés még az ehhez szükséges anyag zömét is leszállította, s Daruka Tibor lakatosmester startra készen állt a kivitelezéshez. Emlékeim szerint az ellenzők a kereszteződés egykori névadójában, a villanyrendőrben az átkos diktatúra szívét látták megjelenítve. Már, mint az egy emelet magasságában pöffeszkedő kas maga volt az akkori elnyomó rendszer szimbóluma. Na, erre aztán kösse fel az alsóneműjét, aki, aki józan higgadtsággal képes valamilyen ellenérvet állítani. Így aztán jómagam is inkább kitárulkozom. Elárulom, miért is szeretném ismét újralátni azt csúnyácska, szürke vastraverzes, csupa üveg kabint, Miskolc legforgalmasabb kereszteződésének sarkán.

Nos, az én kis falum a villanyrendőr környéke volt. Miskolc szíve, ütőere, ahol a városi élet pulzált. Találkozzunk a sarkon! Kinek jutott volna eszébe erre más, mint a képünkön megmerevedett forgalmas kereszteződés. Itt futottak össze a barátok, barátnők, itt ismerkedtek az ismeretlenek, ez volt a világ közepe. Számomra ez a fekete- fehér kép is némán regél. Arról, amit láthatunk, de arról is, amiről már csak mi tudunk. Az évszám legyen 1966 vagy 1968. Tökmindegy.

Fotó: Fortepan

Elbontották már a rogyadozó sarokházat, a Széchenyi 44-ből 46 lett. Eltűnt a számomra fontos Ofotért bolt – ahol korábban ötven fillérért vehettem a mindenkire frászt hozó filteres villanós magnéziumot gyújtózsinórral. Ez volt a mai vaku elődje. Amit jószerivel csak 16 éven felülieknek adhattak. Közben megcsodálhattam a kirakatában a keletnémet ipar remekművét, a kakukkosóra-szerű barométert. Jó időben a bő szoknyás mennyecske táncolt ki belőle, mindössze 28 forintért. Azért emlékszem ilyen pontosan, mert sokáig gyűjtöttem rá, hogy édesapámat meglepjem ezzel.

A ház eldózerolásával keletkezett egy hatalmas tűzfal abban az időben, amikor már túl voltunk a cipőt a cipőboltból transzparenseken, de mosóport és intimbetétet még nem kínáltak. Politikusokat sem, így aztán csodálatos kreativitással ide került Miskolc térképe. Szemléletesre sikeredett. Ránézésre kitűnt a kilátó képe, a főutak számozása, a tapolcai kemping piktogramja és a lillafüredi vízesés. Nos, az okos telefonok és a GPRS-ek fordulj enyhén jobbra le és fel világában ez megmosolyogtató. Akkoriban viszont ez egy csoda volt. Srégen, szemben a Borsod megyei idegenforgalmi vállalattal büszkén hirdette, mire is vagyunk már képesek.

Fotó: Fortepan

Előtte a terecske nemcsak egyszerű találkahely volt. Fiatalok, öregek koptatták a padokat reggeltől estig. Mi néztük, nézegettük a felhozatalt, a magukat kellető, karonfogva lófráló lányokat. Füttyögve szívtunk utánuk, kisebb-nagyobb eredményességgel – mert még nem kellett tartanunk a nők jogait védő feministáktól. Aztán ha jó szerencsével jártunk, elsétálhattunk a Deák térig vagy a Népkertig. Oda, ahol akkoriban még nem világították így meg a randi padokat.

Mivel jó időben többet karikázok, arrafelé ki nem hagynám a 48. számú ház dufartját. Lengyel Bandi úri szabó barátom, a mi férfidivat diktátorunk lassan egy félévszázada hajtja az öreg varrógépet. Már csak vele vagyok képes leleltározni a környéket. Versengünk, kinek jobb még a memóriája. Mondom, ott lakott a szomszédban az öreg Fodor, az asztalos, a fia, a Feri és a szép lánya. Tromfol, vizsgáztat. Kik laktak a Piva, a Napsugár cukrászda felett. Borsék, akiknek a lányába halálosan szerelmes volt Bán Andris a Rákóczi utcából. Mellettük Rabin, a vizsgázott mesterfogász, aki az ablakban dolgozott. Szemből lestük a dagadt orcájú, tátott szájú fogfájósokat. A fia dr. Rabin Laci reumatológus és alpolgármester volt. Bindászék, Britzék, Reményiék, Szegediék és még sokan mások.

Fotó: Fortepan

Hihetetlen, hogy míg a tegnapi napunk már homályban leledzik, ötven évre visszamenően ajtóra, ablakra emlékszünk. A Gelb lányokra, akik az első emeletről nézegettek az utcára. A szőke Zs. Vandára, aki a tévészalon felett lakott. S az egymásra nem hajazó Kovács ikrekre, akik ellejtettek esténként néhányszor a Forintoson. A földszinten Elekék, az emeleten Hauszmannék, az udvar végében pedig Szászék laktak.

Majd ránk telepszik a bizonytalan talány. Vajon figyelnek- e mostanában is így, hiányzunk-e majd mi is, lesz-e valaki, aki minket is gondosan számba vesz? Egyszer majd...

További hírek

Olvasnivaló