Ugrás a tartalomra

„Ez egy lelki kaland, ahol bátran lehet gyengének lenni" – Pokorny Lia önálló estje a MŰHÁ-ban

Muntyán Bernadett
Utoljára módosítva
2019. március 12. kedd 15:03
„Olyan lelki kalandra hívok mindenkit, ahol bátran lehet gyengének és sebezhetőnek lenni, mert én ott leszek és vigyázok mindenkire” – üzeni a miskolciaknak Pokorny Lia a szerdai előadása előtt. „Dolgok, amikért érdemes élni” – egy monodráma a Művészetek Háza színpadán, mely során nemcsak nézhetünk és hallgathatunk, de mi magunk is az esemény részeseivé válhatunk. Pokorny Liával beszélgettünk.
pokorny_lia

Miről szól ez a monodráma?

Nem akarom lelőni a történetet – mondja nevetve. Ez az előadás a boldogságkeresésről szól. Az ember életében vannak mélypontok, hol rövidebb, hol hosszabb ideig, és néha azt gondoljuk, hogy ebből nem tudunk kimászni. Tulajdonképpen ez a darab pont arról szól, hogy valaki hogyan próbálja meg sok-sok humorral, kétségbeesetten, esendően és nagyon szerethetően megtalálni azt az utat, amivel valahogy rátalálhat a boldogságára.

Egy hétköznapi dologról van szó, nevezzük depressziónak, amiről nem merünk beszélni, mert valahogy szégyelljük emiatt magunkat. Szégyelljük, hogy miért vagyunk ilyen állapotban, miért vagyunk állandóan rosszkedvűek, miért nem tudunk örülni semminek – és az ember mindig azt hiszi, hogy vele van a baj. Nem is igazán beszélnek erről az emberek, felvesznek egy maszkot, és úgy csinálnak, mintha minden rendben lenne.

pokorny_lia

Milyen visszajelzéseket kap egy ilyen nem hétköznapi előadás után?

Döbbenetes számomra, hogy nagyon sokan jönnek oda hozzám az előadás után, és mondják nekem, hogy velük ez pontosan ugyanígy történt. Sokan ott maradunk az előadás után sírni, és nevetni, hiszen ez nem depresszív előadás, ez nem leviszi az embert, hanem valamit nagyon felszabadít.

Nem egy tipikus darabról van szó, itt együtt vagyunk, együtt történik velünk minden, és azért beszélek többes számban, mert azon kívül, hogy egy interaktív előadás, amiben lesznek nézők, akik szereplőkké válnak, valahogy azok is részeseivé válnak, akik nem szerepelnek benne. Mintha fognánk végig egymás kezét és együtt mennénk egy úton, a végén pedig ott a nagy katarzis.

pokorny_lia
Fotó: Kiss Kriszti/cornandsoda.com

Amellett, hogy interaktív az előadás sok improvizatív rész is van benne. Ez azt jelenti, hogy minden előadás más és más attól függően, hogy milyenek a nézők?

Abszolút! Egyrészt a nézőközönségen is múlik maga az előadás. És a szereplőkön is nagyon sok múlik, hiszen én is teljesen másképp létezem velük attól függően, hogy ők hogyan reagálnak dolgokra. Azért nem kell félni az interaktivitástól, mert én még soha senkit nem hagytam magára. Soha senkinek nem kellett még azt éreznie, hogy neki valamit csinálni kell. Mindenben segítek mindenkit: ez az én plusz „munkám”, hogy hogyan tudom segíteni azt az embert, aki vállalkozik arra, hogy odajöjjön mellém a színpadra, vagy én lemenjek hozzá a nézőtérre. Minden mondatot, minden gesztust úgy adok neki, hogy ő ne tudjon nem megszólalni. Ebben nincs rizikó, nincs kockázat. Szóval ez az én „munkám”, hogy hogyan tudom körülpólyázni, körülvattázni azokat az embereket, akikkel szerepelek, sőt az egész nézőteret. Mindig az az érzésem, hogy alányúlok a nézőtér alá, és mindenkit tartok, hogy mindenki azt érezze, egy fészekben vagyunk, amiben megnyílhatunk, és az érzéseinket elengedhetjük, mert most lehet. Most lehet sírni, aztán nevetni, aztán megint sírni…

pokorny_lia

Ez az interaktivitás egy kicsit arról is szól a részemről, hogy hogyan tudok megnyitni embereket, és hogyan tudok úgy igazán adni, hogy mindenki úgy menjen haza, vele valami most történt.

Az improvizáció és az interaktivitás nem áll távol öntől, hiszen a Beugró is tele volt improvizációval. Egy ilyen előadás teljesen mást nyújt önnek is, mint színésznek, és nekünk is, mint nézőknek?

Igen, teljesen. Az improvizáció alapvetően arról szól, hogy a másiknak adok egy mondatot, egy gesztust, amibe ő belekapaszkodhat és építkezhet. A Beugrónál azonban megvan az a biztonság, hogy ha én aznap este nem vagyok olyan állapotban, akkor a kollégám kihúz, és megy tovább – ott mindig a kollégámat próbálom meg támasztani, aki önjáró, aki önálló tud lenni a színpadon, akinek nem kell az a plusz segítség, hogy körbebugyoláljam őt, és vezessem; őt nem kell vezetni, neki csak labdákat dobálok. Itt, ebben az esetben, teljesen másról van szó. Eleve a Beugró – amit a mai napig imádunk, és nem tudunk megunni – egy felhőtlen szórakozás, közben pedig egy elképesztő szellemi munka. A „Dolgok, amikért érdemes élni” pedig egy hihetetlen szellemi és lelki munka is részemről, és közben a nézők is egy egészen másfajta dolgot élnek meg: rengeteget kacagnak, de bizony sírdogálni is szoktak. Itt nemcsak az intellektus bugyog, és nemcsak arról van szó, hogy mindenki élvezi, hanem egyszer csak mindenki befelé tud figyelni és megnyitogathatja a saját kis emlékeit és történeteit. A végén mindig nagyon nagy csend szokott lenni az emberekben, miközben elkezd kiszakadni egy csomó minden belőlük: egyszerre bugyog föl egy halom érzés és emlék, ami nagyon sokáig dolgozik még az emberekben.

pokorny

Mit tanácsolna a miskolciaknak, hogyan készüljenek erre az édes-keserű színműre lelkiekben?

Tudom, hogy ez nagyon nehéz, de a félelmeiket hagyják otthon az interaktivitás szó hallatán. Inkább arra gondoljanak, hogy egy olyan dologban lesz részük, amit még soha az életben nem tapasztaltak meg. Ilyen formában, még ha újra megnézik, akkor sem fogják látni még egyszer, mert ez egyszeri és megismételhetetlen, aminek minden egyes néző részese, ha csak a figyelmével is.

„Olyan lelki kalandra hívok mindenkit, ahol bátran lehet gyengének, sebezhetőnek lenni, mert én ott leszek és vigyázok rájuk.”

További hírek

Programok

-
MAB Székház
-
Diósgyőri Gimnázium
-
Művészetek Háza
-
Művészetek Háza
-
Ady Endre Művelődési Ház