Ugrás a tartalomra

Hét gyermek mellett mindig topon kellett lennie

Répássy Olivía
Utoljára módosítva
2020. szeptember 20. vasárnap 17:08
Az anyaságot mindig is természetesnek élte meg, nagycsaládos szülőként pedig mindig topon kell lennie, ám ez szerinte kivitelezhetetlen. Csekéné Altrichter Judit miskolci édesanya, akinek két fia és öt lánya van: a legkisebb már tizenhét éves, az első és az utolsó gyermek között tizennyolc év korkülönbség van. Sokan különlegesnek, mások furcsának tartják a családot, ők viszont mindenben támaszai egymásnak.
Csekéné Altrichter Judit tanítványai társaságában. (Fotó: Mocsári László)

A legnagyobb gyermeke már a harmincötödik évében van. – Huszonegy évesen lettem anyuka. Szerettem kismama is lenni. Már gyerekkoromtól nagyon vágytam rá, hogy anya legyek, mert tudtam, hogy boldog leszek. Természetes volt, hogy egymás után jöttek a babák, másfél-kétévente. Egészségesen született mindegyikük. Úgy tartottam, hogy ha kapok gyermeket a teremtőtől, akkor azt elfogadom, egészen a hatodikig. Akkor éreztem, hogy szép nagy család vagyunk, nem szeretnék több gyereket. A hetediket tehát mi nem terveztük, a kicsik annál inkább: mindig mondogatták, hogy nekik is kell egy kistesó, akit lehet babusgatni. Volt, hogy az óvónő gratulált a hetedik gyermekhez, holott én még nem is tudtam róla, mert a legkisebb lányaim elhitették, hogy bővül a családunk. Úgyhogy már kisiskolások voltak, mikor óriási örömmel fogadhatták a babát. Mindig is természetesnek éltem meg az anyaságot. Nem életcélom volt, hogy az legyek. Pontosan úgy gondoltam erre is, mint arra, hogy lélegzem, eszem, felnövök. Ez az élet velejárója.
Elszakíthatatlan kötelék
Harminckilenc évesen szült utoljára. – Egészségesnek érzem magam, nem híztam el és nem is fogytam bele. Próbálok odafigyelni, mit eszem, meg persze bizonyára adottság is, hogy nem viselt meg a terhesség. A lelki nevelés érdekesebben alakult, hiszen egy nagycsaládos édesanyának mindig topon kell lennie, amit csak megpróbál az ember, de valójában kivitelezhetetlen. Követtem el hibákat, amiket később, kamaszkorban a fejemhez is vágtak. Ez is természetes, elkerülhetetlen. De túl vagyunk ezeken, megbeszéltük, kinek mi volt a sérelme, mit hogyan kellett volna másképp tenni, vagy miért volt jó, hogy mégis így alakult… Sokszor megállapítható a pozitív hozadéka egy balul elsülő eseménynek, döntésnek. Nálunk pedig nagyon fontos a kommunikáció, még ha úgy érezzük, kevés is. Mikor már felnőttek a gyerekek, mindegyikükkel átbeszéltük a múltat a gyerekkortól kezdve, ez nagyon érdekesen alakult.
Altrichter Judit hosszú, figyelmes beszélgetésekből tudja, melyik gyermeke hogyan éli meg, hogy egy ilyen nagy családnak a tagja. – Én magam kisebb családban nőttem fel: középső gyerek voltam, két testvérem van, ezt a számot mindig keveselltem. A gyerekeim viszont elárulták, egyáltalán nem könnyű hétgyermekes családban élni, mert társaik másaknak tartják őket, különlegeseknek, furcsáknak. Persze ha éppen emiatt egy-egy közösség kiveti magából őket, nekik akkor is vannak barátaik, hiszen a testvérek ezt a szerepet is betöltik. Mindig számíthatnak egymásra. Az előforduló konfliktusoknál fontos szempont, hogy közöttük elszakíthatatlan kötelék van. Így minél hamarabb megoldották a problémáikat.
A magány ismeretlen előttük
Találkoztak más nagycsaládosokkal, akik ugyanazt élték át, mint ők, így elfogadottabbnak érezték különcségüket. A magány ismeretlen volt előttük. – Inkább olyan pillanatok voltak, amikor a vágy ébredt fel az egyedüllétre. Nagyon ritka volt ugyanis az, mikor az ember fáradtan magába tudott roskadni, és mindenki más ment a dolgára. Ilyenkor élveztük a nyugalmat, a csendet. Sok lehetőség azonban nem volt erre, s ha mégis, nem sokáig. De mivel a nyüzsgést szoktuk meg, ritkán vágytunk ezekre – mondta Csekéné Altrichter Judit, aki beszélt kikapcsolódási lehetőségeiről is. – Mikor már itthon lehetett hagyni egyedül a legkisebbet is, ő még a hatodik volt, akkor énekkarba kezdtem járni. Ez a hobbim nekem igazi feltöltődést adott. Később örömmel töltött el, mikor a fellépéseinket hallgatta meg a családom, aminek minden tagjának igénye van a művészeti tevékenységre: tanultak különböző hangszereken játszani, táncolnak, énekelnek. Azt pedig nagyon hiányolták, hogy együtt nem jártunk el sokat kulturális eseményekre, például színházba, ahova az iskola egyébként is elvitte őket.
Nagyszerű felnőttekké váltak
Anyagilag egyáltalán nem volt könnyű. – Pedagógus vagyok és öt évvel idősebb férjem is az. Azt gondolom, a jóisten segítségével azért mindent meg tudtunk adni nekik, amire igényük volt. Soha nem kellett azt mondanom, hogy nem mehetsz kirándulni, nem tudom kifizetni a különórát. Észszerű keretek között mindent megkaptak. Ha pedig gondban voltunk, valamilyen segítséget mindig kaptunk – mondta az anyuka, akinek a férje partner volt mindenben. – Óriási türelemmel állt a gyerekek mellett, nekem pedig mindenben segített. Mikor százfelé szakadtam volna, akkor háztartási munkát végzett, szállította egyik-másik gyerkőcöt különórákra, járt a szülőikre. Mindent beosztottunk. Nagyon figyeltünk arra, hogy jelen legyünk a szerepléseken, hogy ezzel is támogassuk az érintettet. Ennek a logisztikája azért nem volt egyszerű.
Felnőve sokuk megjárta külföldet, ma mindannyian itthon vannak, hatan Budapesten, a legkisebb pedig még a szülőkkel egy házban, Miskolcon él. Minden évben szerveznek a gyerekek valamilyen közös programot, ami több napon át tart. – Tavaly hárman úsztuk át a Balatont, a többiek kintről szurkoltak, idén pedig a Fertő-tó körül bicikliztünk. Jó látni, hogy nagyszerű felnőttekké váltak. Szoktam számolgatni, mennyien is jövünk majd össze, ha minden gyermekemnek lesz saját családja, főleg ha többen sok utódot vállalnak majd. Egyesek négyet terveznek, mások kettőt, de van, aki ötöt is, a hétről nincs szó. Én lelkesen várom a jövőt.

További hírek

Olvasnivaló