Ugrás a tartalomra

Keserédes nevetgélés és egy utolsó kigyorsítás – ilyen volt a zárást megelőző este

Bájer Máté – Tajthy Ákos
Utoljára módosítva
2020. november 11. szerda 16:24
Bár voltak hangos bulik, a vendégek többsége csendesen búcsúzott el bizonytalan időre a közösségi élettől és egymástól.
A zárás előtti utolsó este - Mocsári László képgalériája


Kedd volt országszerte jó ideig az utolsó éjszaka, mikor a vendéglátóhelyek még rendesen működtek, és csak éjfélre kellett hazaérni mindenkinek. Erős túlzás lenne azt állítani, hogy bezárt a város: ez több szempontból sem igaz, hiszen a legsúlyosabb tilalmak minden nap este 8 után lépnek életbe, így napközben jóval enyhébben érezzük a szigorítások hatását. A szabadban is kötelező maszkhasználat mellett talán csak az összeszedett székek és asztalok, az üres teraszok és kifüggesztett zárva táblák kelthetnek bennünk hiányérzetet. 

Mégis, kedd éjszaka, az utolsó szabad estén kicsit olyan volt a városban sétálni, mintha bejárnánk még egyszer az eladásra kínált otthonunkat. Most egy darabig – harminc napig biztosan, de folytatás most még bizonytalan – minden más lesz, sőt, az is lehet, hogy ebben a formában most láthattuk utoljára a belvárost.

Számos étterem, bár és kocsma tulajdonosa vélte úgy, hogy már a 11-es zárás is sokat ártott az üzletüknek. A legbeszédesebb mementója a járvány okozta helyzetnek talán az egyik étterem elé kitett tábla volt, amin a napi ajánlat helyett a következő feliratot lehetett olvasni egy mosolygós fej kíséretében: Ha nem jössz be, mindketten éhen halunk.

Súlyos teher

Fotó: Mocsári László


Vannak, akiket nem anyagilag visel meg a helyzet. A fiatalok számára is súlyos teher volt ez az év: nem csak az olyan bevett programok maradtak el, vagy lettek csökkentett üzemmódban megtartva, amelyeket az élet meghatározó pontjaiként szokás emlegetni (ballagás, gólyatábor, szalagavató), de az év nagy részében olyan korlátozások voltak érvényben, amik komoly próba elé állították az átlagos középiskolásokat. 

Éppen ezért voltunk kíváncsiak, milyen hangulatban telt a kedd este. Az este, amihez hasonlót tavasszal egyszer már megéltünk. Munkatársainkkal nyakunkba vettük hát a belvárost, elvegyültünk, sétáltunk, beszélgettünk: egyszóval vendéglátósokkal és vendégekkel együtt éltük meg a bizonytalan időre szóló zárás előtti utolsó órákat. 

Egy dolgot rögtön leszögezhetünk: amíg márciusban szinte minden egységben féktelen bulival zárult az este, most az egységek többségében inkább csendes, keserédes, beszélgetős, búcsúzkodós asztaltársaságokkal, pillanatokkal találkoztunk. Voltak persze kivételek is, de erről majd később.

A vendéglátók igyekeztek még meghúzni a leállás előtti estét: volt, aki italakciókkal, mások koktélokkal, különleges fogásokkal csábították be a vendégeket. Az utolsó kigyorsítás, mielőtt az autó eltűnik az alagútban. 

Felemás búcsú


A Szinva teraszon este 8 után kezdődött a mozgolódás: ha nem is nevezhető tömegnek, azért sokan beszélgettek, nevetgéltek a Lakat hídnál és a közeli szórakozóhelyeken. Innen a Szent István téri kultikus söröző felé vezetett az utunk. A hely, ahogy évtizedek óta mindig, hozta a kötelező hangulatot, persze azért fülelve hamar rájöttünk, az asztaltársaságok és a pult mögött dolgozók is a jövőt latolgatták.

A Déryné utcán viszont hangos nevetés és még hangosabb zene fogadott minket – az egyik szórakozóhelyen rendezvény volt valaki még élt a lehetőséggel, hogy barátai körében ünnepelje: megint egy évvel öregebb lett (és bölcsebb is talán). A Kandia-közben található, a fiatalok körében igen népszerű egységben is meghúzták még az estét: olyan igazi „kirúgjuk a ház oldalát” bulit tartottak a vendégek. Szerencsére a falak azért a helyükön maradtak 23 óra után is.

Mindent összevetve tehát, a várt hangulattal ellentétben jószerével olyan volt az este, mint amikor lehullik az első hó, és vidáman szaladunk ki, igyekezve a nyelvünk hegyével elkapni egy-egy pelyhet. Ez az öröm járta át a szórakozóhelyeken mulatók egy részét, hiszen tudták, most sokáig nem lesz részük hasonlóban. Karnevál az ínséges idők előtt, ahol nem voltak táncosok, pavilonok, tűznyelők, csak emberek, akik szerették volna még egyszer, egyetlen estére elfelejteni a gondjaikat. 

Mit hoz a jövő?


Persze nem mindenki töltötte a felhőtlen szórakozás jegyében az utolsó szabad órákat. Sok helyen a rutinosabb törzsvendégek zárt csoportokba tömörödve álltak, és merev arccal taglalták a lehetőségeket: mit hoz a jövő? Őket elkerülte a karneválhangulat.

Ez volt a pult egyik oldalán. A másikon kezüket tördelő felszolgálók, tulajdonosok, akik késő estig a legújabb közlönyre várva tépkedték a remény margarétaszirmait. Lehet? Nem lehet? Szívből? Igazán? Senki nem tudott biztosat, csak azt, hogy nehéz időszak következik, és minden hiábavaló oldalfrissítés után egyre kevesebb a remény. 


Este tíztől aztán fokozatosan elhalkult a belváros: még egy utolsó ital; még egy utolsó megvitatott téma; még egy utolsó poén és az azt követő nevetés; aztán egy utolsó „főúrkéremfizetek”;  egy utolsó terminál pittyenés, kasszacsörrenés; egy utolsó elköszönés; egy búcsúzás utáni ölelés. Hosszú ideig utoljára merítkeztünk meg a közösségi élményekben. Most, amíg így kell vigyáznunk egymásra, maradnak az emlékek és a remény. A remény, hogy egyszer véget ér ez a rémálom.

További hírek

Olvasnivaló