Gyarló, hiú állat az ember. Aki újságírásból él, s saját vagy mások gondolatait formázza, osztja, akár büszke is lehet a produkciójára. Slapajként még kiollózva gyűjtögetem az írásaimat. Majd egyhamar eljön az idő, amikor a betűkből formált papírtenger egyre fullasztóbb. Kiszorítanának a szobából, a házból. Mégse szabadulhatok tőlük, megannyi józan megfontolásból, szorgalmas felindulásból elkövetett cikkemtől. Fél évszázad velősen tömör, szekrénnyi krónikája vár arra, hogy végleg elbúcsúzzak tőlük. Csukott szemmel kellene selejteznem a bekötött példányokat. Akkor talán képes lennék megállni, hogy beleolvassak a megsárgult, szárazra töredezett lapokba. Csak érzelmesen gyenge vagyok már ehhez.

Így aztán röstellve szembesülök a már csaknem elfeledett cikkeimmel. Az épülő szocializmustól a rothadó kapitalizmuson át a libernyák forradalmakig sokszor kell köpönyeget váltani. Izgi és izgalmas egy ilyen időutazás. A szentimentalitás és a szenilitás élő párharca. Mentségemre, nem csak jómagam, a napszámos firkász, a köröttem zajló világ is változik. Kis üzletek nagy haszonnal- harsány cím a hetvenes évek derekáról. A miskolci népi ellenőrök fáradságos munkával felgöngyölik az autóalkatrész-kiskereskedők kapcsolatát az Autókerrel. Rájönnek, a maszekok az állami szektorból vásárolják fel a kurrens árucikkeket, és drágán adják el. Szörnyű - szörnyülködöm. A konklúzió: nem kellenek a maszekok, hiszen sehol a világon nincsenek minden utcában alkatrész-kereskedők. Annyira okos vagyok, hogy Bíró József kereskedelmi miniszter külön díjazza a gazdaságelméletemet. Persze a három szerencsétlen, meghurcolt kiskerekedő már nem értékeli ennyire a közvéleményformáló munkásságomat. Rendszerváltás után Babus úr maga rója le a háláját a saját stílusában – olyan cifrát mond, amiért az új Facebook akár egy évre is letiltaná a közösségi oldaláról. Persze megérdemlem.

Szinte magától settenkedik, mászik a szemem elé egy nyomdából visszarendelt írás. A bulváros múltamból. Munkásőravatás a miskolci sportcsarnokban. Ünnepélyes aktus, a veterán elvtárs könnyes szemmel és nedves alsónadrággal adja át a megviselt dobtárast a fiatal utódjának. A szerkesztőség párttitkára gyorsított eljárásban szúr le. A majdnem megjelent újságból egy úgynevezett nyomdai huzatot sikerül megőriznem.

Egy nap alatt egy zsáknyit szortírozok, szelektálok. Megesik, hogy néhányat mégis visszaveszek a kidobottakból. Hiába, nehéz a múltunktól szabadulni.