Ugrás a tartalomra

Miért Miskolc? 9. rész - „Itt ülök csillámló sziklafalon”

Fedor Vilmos
Utoljára módosítva
2020. szeptember 05. szombat 16:54
„Túl sok az árnyék ebben a városban, ezért döntöttem úgy, hogy a fényről fogok írni. Miskolc ezernyi titkát csak elhullajtotta az emlékezet, hogy egyszer újra megtaláljuk őket. Amint felemeljük és markunkban tartjuk, máris fényesedni kezdenek” – írja Miért Miskolc? című kötetében Fedor Vilmos. A lokálpatrióta 63 válaszban indokolja meg, hogy miért szereti Miskolcot.

Középiskolás koromban szerettem bele József Attila verseibe. Gyűjteni kezdtem mindent, ami vele kapcsolatban megjelent. Szerencsés ember vagyok, hogy élőben hallhattam Latinovits Zoltán előadásában a Kései sirató című versét. Emlékszem, napokig a hatása alatt voltam. Elmentem Szárszóra, és megkerestem azt a Zalában élő vasutast is, aki talán utolsóként látta életben a költőt. Barátaimmal sokszor játszottuk gitáron és énekeltük a „Rejtelmeket”, amire Sebő Ferenc írt gyönyörű zenét. Aztán az életem úgy fordult, hogy szülővárosomban szervezője lettem a nyolcvanas évek elején a Miskolci Ifjúsági Napoknak. Felkerestem egy fiatal szobrászt, Varga Évát, azzal a kéréssel, hogy segítsen kitalálni valami olyan jelképet, ami kifejezi mindazt, amiről ez a rendezvény szól. Éva néhány nap múlva hívott, hogy megmutassa terveit. Egy pillangót rajzolt, melynek szárnyait a város színeire festette. Mondanom se kell, hamar népszerűvé vált, és sokféle kiadványban meg ajándéktárgyon szerepelt a piros-sárga színekbe öltöztetett pillangó. Így kezdődött a barátságunk Évával. Többször jártam nála a műtermében, láttam, hogyan formálódnak gondolatai, és jelennek meg gipszbe, majd bronzba öntve. Ámulva néztem gyönyörű érmeit. Aztán egy időre messze sodort engem az élet, és legközelebb már a rendszerváltás utáni időkben találkoztam vele. József Attiláról kezdtünk el beszélgetni, meg arról a lehetetlen állapotról, hogy ott, ahol írta az Ódát, Lillafüreden, nincs még szobra a költőnek, csak egy megviselt emléktábla emlékeztet arra, hogy itt született a világirodalom talán egyik legszebb szerelmes verse. Akkor azt mondtam neki, hogy ha egyszer úgy alakulna az életem, hogy hatással lehetek arra, milyen köztéri alkotások kerüljenek Miskolc köztereire, vállalná-e egy József Attila-szobor elkészítését a lillafüredi függőkertbe. Először elkezdett nevetni, aztán látva, hogy én ezt nagyon is komolyan gondolom, rám nézett és azt mondta: „Ne viccelj, minden szobrász ilyen megbízásokról álmodik.”

Nyolc évvel később szülővárosom alpolgármesterévé választottak. Munkatársaimmal a város kulturális fejlesztéseket tartalmazó tervén dolgoztunk, és ebben már több köztéri szobor felállítását javasoltam, elsősorban olyan személyeket ábrázoló alkotásokat, akik jelentős szerepet játszottak a város kulturális életében. Természetesen közöttük volt József Attila is. Közelgett a költő születésének századik évfordulója, ami jó alkalmat és országos figyelmet is jelentett a város számára. Ősszel kerestem meg Évát. Emlékszem, este volt és sokáig kellett kopogtatnom az ajtaján, mire meghallotta és beengedett. Előre kiterveltem, mit mondok neki, és magamban már mosolyogtam azon, hogy milyen arcot fog vágni, ha elmondom jövetelem célját. „Hát te?” – mondta meglepetten, amint meglátott. „Tudod, Éva, egyszer arról beszélgettünk, hogy…” – kezdtem hozzá, és felidéztem régi beszélgetésünket. Azzal fejeztem be, hogy most itt vagyok, eljöttem, ahogy ígértem, hogy felkérjem, készítse el József Attila egész alakos szobrát a lillafüredi függőkertbe. „Ugye, ezt nem mondod komolyan?” – kérdezte. „De igen – válaszoltam –, és most azt szeretném, ha vállalnád, és beadnád a pályázatodat a szobor elkészítésére.”
Beadta, és nyert. Nem is nyerhetett más. Tudtam, hogy ő az, aki meg tudja csinálni azt a szobrot, amely leginkább visszaadja a szerelmes lázban égő költőt abban az állapotában, melyben a vers gyönyörű sorai fogantak. Többször kért arra, hogy nézzem meg, hol tart. A feladat hihetetlen erőt adott neki. Kérdezte, hogy én mit szeretnék látni a szoborban. Meglepődött, amikor azt mondtam, hogy a nőt. Elgondolkodott. Nem szólt semmit, csak bólintott. Aztán néhány nap múlva szólt, hogy menjek, nézzem meg. Amikor megláttam a költőt, amint elmereng, talán a nőre gondolva, aki már elutazott, és aki talán sohasem lesz az övé, éreztem, hogy Éva a legszebb pillanatot találta meg. Azt, amikor a lassú kijózanodás közepette veszni látszik a remény, és már csak a talán van helyette. De még ott van a szeretett nő a költő melletti árnyalakban, és szoknyája ráncai között futnak a vers sorai.

További hírek

Olvasnivaló