Ugrás a tartalomra

Barátai köszöntötték verseivel a születésnapos költőt

minap.hu
Utoljára módosítva
2020. március 14. szombat 11:25
Meglepetést szervezetek barátai, pályatársai a 72. születésnapját ünneplő Fecske Csabának a Feledy-házban. A miskolci PRO URBE és József Attila-díjas költő saját verseit is meghallgathatta, természetesen barátai előadásban.
Fotó: Juhász Ákos

- Ez nagy meglepetés volt számomra, mert a barátaim és a családom is titokban tartotta. A lányom szólt, hogy öltözzek, majd megtudom, hova megyünk. Csak akkor kezdtem sejteni a helyszínt, mikor leparkoltunk a Feledy-ház előtt. Így legalább megúsztam, hogy izguljak. Meglepődtem és meghatódtam, hogy ilyen sokan itt vannak, még Mátészalkáról és Győrből is jöttek ismerőseim.

Mit jelent Önnek Miskolc?

- Saját városomnak vallom annak ellenére, hogy én magam nem itt születtem és nőttem fel. Itt lettem szerelmes, alapítottam családot és itt születtek az unokáim. Ötvennyolc éve élek Miskolcon. Mikor a feleségem meghalt, két évvel ezelőtt, az egyedüllét depresszióssá tett, végül ebből az állapotból a lányomék segítettek ki, akiknél most már Arnóton lakom nyugodt, családi környezetben.

- Mi volt első élménye a versírással kapcsolatban?

Kedves történetem, mikor általános iskola alsó tagozatába jártam, a tanító néni elkapott olvasásórán, hogy nem a feladattal foglalkozom. Szóval, amikor lebuktam, akkor derült ki az iskolában, hogy én verselgetek. Az elkobzott zsengét bevitte az igazgatónak, akiről szintén ekkor tudtuk meg, hogy maga is próbálkozik költemények fabrikálásával. Ez a nagyon szigorú ember szembesített a tettemmel: Csaba, te óra alatt verseket írsz? Csak hebegni-habogni tudtam, nagyon féltem, hogy megbuktat, mert ő tanította a számtant nekünk. De aztán nem harapta le a fejemet, sőt, próbára tett: a következő órán megadott egy témát – Tavaszi hóesés, ez lett a címe –, és erről kellett alkotnom óra végéig egy művet. Kisajtoltam magamból, s mikor elolvasta, elismerte, hogy költő vagyok. A lányok lecsaptak rám, hogy írjak az emlékkönyvükbe szerelmes és hazafias verseket, amiket elkezdtem gyártani attól a naptól kezdve.

- Vagyis azóta alkot, amióta megtanult betűt vetni?

Kamaszkoromban fél évig nem hagytam, hogy megcsókoljon a költészet múzsája, mert egy nagy traumát éltem át: az akkori szerelmem elkérte a hozzá írt verses füzetet, amit én jó szándékúan odaadtam, bizonyítván mély érzelmeimet. Hiába kértem vissza, már egy barátnőjénél volt, majd annak egy barátjánál, aztán még továbbjárt kézen-közön, hogy végül nyoma veszett. Ez annyira elvette a kedvemet, hogy hónapokig nem írtam verset. Aztán mióta újrakezdtem, szakadatlanul, folyamatosan ontom a műveket magamból. Büszke voltam két legkisebb unokámra is az ötből, mikor részt vettek egy kötetbemutatón, és közönség előtt mondták el néhány versemet. A kedvenc művem mindig a legutóbbi.

Még soha nem számoltam meg, hogy mennyi költeményem van, nagyon sok, lehet, több is, mint amennyit kellett volna írni. Arra azonban emlékszem, mi volt az első motivációm: híres akartam lenni, mint a forradalmi Petőfi Sándor vagy a megfontolt, míves Arany János, aki példaképem volt kisgyerek korom óta. Később Weöres Sándor lett a kedvencem, akinek el is küldtem néhány versemet. Dicsérte rímjeimet és a ritmust, ez pedig inspirált engem újabb és újabb költemények megírására. Nyomtatásban akartam látni a nevemet, ez 1962-ben megtörtént, ugyanis a Szabad Földben ekkor jelent meg első versem „A madárijesztő dala” címmel. Ekkor még csak tizennégy éves voltam. Ez igen nagy élmény volt, mérhetetlen nagy boldogság, büszkeség töltött el, hogy emberek ezrei, tízezrei olvashatják a Fecske Csaba nevet az újságban. A hiúságon túl fontosnak tartottam azt is, hogy ki tudom fejezni, amit gondolok, amit érzek, hogy megmutassam az én világomat. Ezt én csak versben tudom megtenni, mert ennek különleges nyelvezete van. A költészet számomra az élet, elrugaszkodás a hétköznapi dolgoktól, a szabadság érzését adja.

- Van-e olyan, amit sajnál, hogy kimaradt az életéből?

Igen, ha újrakezdhetném, egészen másképpen élném le az életemet, ugyanis kamaszként nagyon sokat hibáztam. Azt nagyon sajnálom, hogy rossz magaviseletem miatt nem jelentkezhettem az egyetemre, s bár autodidakta módon nagy tudásra tettem szert, mégis amit ott tanítottak volna, azt nem kaptam meg. Ez máig is nagyon hiányzik. A tudásszomj mind a mai napig megvan bennem. Annak idején elementáris erővel érdekelt szinte minden, utánaolvastam, utánanéztem például az élővilágnak vagy a sportnak. Ez utóbbiról csak annyit, hogy fiatalon minden Diósgyőr-meccsen kint voltam barátaimmal, ismerőseimmel, és ma is megnézem a csapatot a tévéközvetítésen keresztül. Örülök, hogy újra győztünk!

További hírek

Olvasnivaló