Evőpálcika
A távol-keleti konyha, a japán, kínai gasztronómia legtöbbünknek furcsa, távoli, idegen világot jelent. A szokatlan formák, színek, ízek, kézügyességet igénylő evőeszközök miatt sokan idegenkedve, inkább biztos távolságból figyelik. Vannak azonban olyanok - szerencsére egyre többen - akik eléggé nyitottak, hogy közelebbről is megismerkedjenek ezen kultúrák konyháival.
A kuaizi (kínaiul evőpálcika) nem egyszerűen használati tárgy: valóságos szimbólummá vált, sokak szerint a kínai életmód és filozófia kialakulásához is hozzájárult. Az írásos emlékek szerint már közel 4000 évvel ezelőtt, a Shang dinasztia idején is ismerték. Zhou császár elefántcsontból készült evőpálcikáiról pedig - amelyekkel kivívta ismerőseinek csodálatát -, írásos emlékek is maradtak fenn.
A fenn maradt írások szerint Kínában már i. e. 1200-ban általánosan elterjedt volt a fából készült evőpálcikák használata az étkezéshez, pedig akkoriban Kínában is a hús számított a legfőbb tápláléknak, amely elfogyasztásához inkább kés és hatalmas villaszerű eszközöket használtak. Azonban az ókori Kínában ugrásszerűen megnőtt a népesség és egyre kevesebbnek bizonyult a táplálék. Ilyen körülmények között viszont a húsról át kellett térni más táplálékra. Az idő múlásával a köles és a rizs vált a fő élelmiszerré, s a húst lényegesen kisebb adagokban mérték. A szomszédos szigetországban, Japánban – a szűkös élelmiszerkészletek és a gyakori éhínségek miatt – pedig egyenesen megtiltották a húsfogyasztást. Az adagokban mért kisebb húsdarabokhoz már nem volt szükség a hatalmas villákra: ekkor terjedt el az evőpálcika. Így az emberek ezt a táplálékot kis adagokban és sokáig ették, alaposan megrághatták, ezzel járulva hozzá a jóllakottság érzéséhez. Az evőeszközök változása persze nem egyik napról a másikra zajlott le: a villa és az evőpálcika évszázadokon keresztül egymás mellett állt a japánok és kínaiak asztalán, míg végül az utóbbi kiszorította a villát.
A speciális kínai ételkészítési mód, szintén kedvezhetett a pálcikák elterjedésének, hiszen a gyors sütéshez mindent kicsire kell vágni, a kicsiny darabok megragadásához pedig ideális eszköz az evőpálcika.
Egyes szakértők szerint igazi japán ételről csak akkor beszélhetünk teljes bizonyossággal, ha azt csészéből meg lehet inni, vagy pálcikával el lehet fogyasztani. A kanál Japánban nem tekinthető hagyományos használati eszköznek, levesekhez kis, kínai stílusú kerámiakanalat szoktak használni, így gyakorlatilag az evőpálcika, mint - a kézen kívüli - egyetlen evőeszköz határozza meg a segítségével elfogyasztható ételeket.
A japán és a kínai evőpálcika formájában és méretében is jól elkülöníthető egymástól; a japán hashi a négyszögletű kínai kauzitól eltérően sima kör keresztmetszetű, és annál általában rövidebb. Napjainkban az evőpálcikák alapanyagául a bambusz mellett egyéb fát, ezüstöt, elefántcsontot vagy akár műanyagot is használnak.
A pálcikával evésnek szigorú szabályai vannak, aminek megszegése nagyfokú illetlenséget jelent. Evőpálcikát nem szabad kölcsönadni és kölcsönvenni sem, és az étkezés befejeztével illetlenség a tányérba vagy a csészére helyezni. Az étkezés befejeztével az evőpálcikát ugyanúgy visszateszik a tartójára, ahogy az a terítéskor feküdt, vagy manapság visszadugják az éttermi papírzacskójába. Nagy udvariatlanság továbbá az ételbe, főleg rizsbe szúrni a pálcát (ez ugyanis a temetés jelképe), pálcikáról pálcikára továbbadni a falatot, feltűzni az ételt a pálcikára, illetve marokra fogni, mutogatni vele valakire, vagy játszani, hadonászni azzal, az ételt kevergetni, vagy az edényeket mozgatni vele. Illetlenségük mellett, ezen udvariatlanságok többsége még rossz előjelnek is számít a hiedelem szerint. Újév alkalmával például tabunak számít az evőpálcikát zhu néven emlegetni, mert az, egy másik írásjeggyel írva „megállni” jelentéssel is bír, ami bizony rossz előjel lenne a jövőre nézve.
Remélem, az írásommal egy kis betekintést nyertek a keleti evőeszközök használatát illetően.
Molnár László
éttermi mester
A távol-keleti konyha, a japán, kínai gasztronómia legtöbbünknek furcsa, távoli, idegen világot jelent. A szokatlan formák, színek, ízek, kézügyességet igénylő evőeszközök miatt sokan idegenkedve, inkább biztos távolságból figyelik. Vannak azonban olyanok - szerencsére egyre többen - akik eléggé nyitottak, hogy közelebbről is megismerkedjenek ezen kultúrák konyháival.
A kuaizi (kínaiul evőpálcika) nem egyszerűen használati tárgy: valóságos szimbólummá vált, sokak szerint a kínai életmód és filozófia kialakulásához is hozzájárult. Az írásos emlékek szerint már közel 4000 évvel ezelőtt, a Shang dinasztia idején is ismerték. Zhou császár elefántcsontból készült evőpálcikáiról pedig - amelyekkel kivívta ismerőseinek csodálatát -, írásos emlékek is maradtak fenn.
A fenn maradt írások szerint Kínában már i. e. 1200-ban általánosan elterjedt volt a fából készült evőpálcikák használata az étkezéshez, pedig akkoriban Kínában is a hús számított a legfőbb tápláléknak, amely elfogyasztásához inkább kés és hatalmas villaszerű eszközöket használtak. Azonban az ókori Kínában ugrásszerűen megnőtt a népesség és egyre kevesebbnek bizonyult a táplálék. Ilyen körülmények között viszont a húsról át kellett térni más táplálékra. Az idő múlásával a köles és a rizs vált a fő élelmiszerré, s a húst lényegesen kisebb adagokban mérték. A szomszédos szigetországban, Japánban – a szűkös élelmiszerkészletek és a gyakori éhínségek miatt – pedig egyenesen megtiltották a húsfogyasztást. Az adagokban mért kisebb húsdarabokhoz már nem volt szükség a hatalmas villákra: ekkor terjedt el az evőpálcika. Így az emberek ezt a táplálékot kis adagokban és sokáig ették, alaposan megrághatták, ezzel járulva hozzá a jóllakottság érzéséhez. Az evőeszközök változása persze nem egyik napról a másikra zajlott le: a villa és az evőpálcika évszázadokon keresztül egymás mellett állt a japánok és kínaiak asztalán, míg végül az utóbbi kiszorította a villát.
A speciális kínai ételkészítési mód, szintén kedvezhetett a pálcikák elterjedésének, hiszen a gyors sütéshez mindent kicsire kell vágni, a kicsiny darabok megragadásához pedig ideális eszköz az evőpálcika.
Egyes szakértők szerint igazi japán ételről csak akkor beszélhetünk teljes bizonyossággal, ha azt csészéből meg lehet inni, vagy pálcikával el lehet fogyasztani. A kanál Japánban nem tekinthető hagyományos használati eszköznek, levesekhez kis, kínai stílusú kerámiakanalat szoktak használni, így gyakorlatilag az evőpálcika, mint - a kézen kívüli - egyetlen evőeszköz határozza meg a segítségével elfogyasztható ételeket.
A japán és a kínai evőpálcika formájában és méretében is jól elkülöníthető egymástól; a japán hashi a négyszögletű kínai kauzitól eltérően sima kör keresztmetszetű, és annál általában rövidebb. Napjainkban az evőpálcikák alapanyagául a bambusz mellett egyéb fát, ezüstöt, elefántcsontot vagy akár műanyagot is használnak.
A pálcikával evésnek szigorú szabályai vannak, aminek megszegése nagyfokú illetlenséget jelent. Evőpálcikát nem szabad kölcsönadni és kölcsönvenni sem, és az étkezés befejeztével illetlenség a tányérba vagy a csészére helyezni. Az étkezés befejeztével az evőpálcikát ugyanúgy visszateszik a tartójára, ahogy az a terítéskor feküdt, vagy manapság visszadugják az éttermi papírzacskójába. Nagy udvariatlanság továbbá az ételbe, főleg rizsbe szúrni a pálcát (ez ugyanis a temetés jelképe), pálcikáról pálcikára továbbadni a falatot, feltűzni az ételt a pálcikára, illetve marokra fogni, mutogatni vele valakire, vagy játszani, hadonászni azzal, az ételt kevergetni, vagy az edényeket mozgatni vele. Illetlenségük mellett, ezen udvariatlanságok többsége még rossz előjelnek is számít a hiedelem szerint. Újév alkalmával például tabunak számít az evőpálcikát zhu néven emlegetni, mert az, egy másik írásjeggyel írva „megállni” jelentéssel is bír, ami bizony rossz előjel lenne a jövőre nézve.
Remélem, az írásommal egy kis betekintést nyertek a keleti evőeszközök használatát illetően.
Molnár Lászlóéttermi mester