Galambos Béláné, Margó néni (képünkön balról a második) a legidősebb miskolci pedagógusok közé tartozik, 1946 júniusában végzett tanítóként a Tóth Pál Református Nőnevelő Intézetben, amit most vasdiplomával ismertek el. Bot segítségével ugyan, de még meglepően fürgén mozog, pedig már betöltötte a 85. évet. Szellemileg viszont teljesen friss. Könnyen felidézte pályája kezdetét.
– Miskolci születésű vagyok, de édesapám vasutas volt és Nyékládházára kerültünk, ahonnan nyolc éven át ingáztam a városba, de időben nem tartott tovább, mintha valaki Diósgyőrből utazott a belvárosba. Szirmán, amely akkor már Nagy-Miskolc része volt, a református általános iskolában kezdtem el tanítani. 1948-ban államosítottak minket. Nem éltem meg könnyen. Aki előadta nekünk a döntést egész napon át beszélt, de nem volt elég meggyőző, pedig a háború előtt jó volt az állami iskolák híre. Anyagi szempontból jobban álltak, mint a szegényebb egyháziak, mégis nehéz volt megélni, mert családi indíttatásom és az iskoláim a református hitre neveltek. A tanítás lényege azonban az államiban és az egyháziban is az volt, hogy írni, olvasni, számolni megtanuljon a gyerek, valamint elsajátítsa a melléktárgyakat. Én ilyen melléktárgyas lettem ’48-49-ben, mert elvégeztem Egerben a három éves zenetanári képzést. Nagyon fel kellett kötni a kötényt, hogy megálljam a helyem – elevenítette fel a pályája elején történteket Margó néni.
A Rákosi-, de még a Kádár-rendszer sem az ideológiai toleranciáról volt híres. Az előzőben mindennapos volt a vallásüldözés. El tudják képzelni, hogyan élte meg a kommunizmus idejét a református tanító, akinek a férje református kántor volt? – Mélyen hallgattunk. Nehéz volt az arcizmaimat úgy irányítani, hogy ne fejezzen ki semmit– utalt a politikai kényszerre Galambos Béláné. – Józanul, a jó szándékot értékelve azon igyekeztem, hogy a kezem alatt lévő gyerekek lássák a világot, megtalálják a helyüket. Amikor kaptam a visszajelzéseket nagyon kellemes érzés fogott el.
Természetesen a mindennapok apró örömei is szóba kerültek. – Kis énekkart szereztem 18-20 szegény szirmai gyerekekből, akikkel a Miskolci Nemzeti Színházban szerepeltünk egy nagy versenyen. Az 50-60 fős városi énekkarok egységesen úttörő egyenruhában léptek fel, a szegény falusi gyerekeknek azonban nem volt. Azt mondtam a lányoknak, öltözzenek színes szoknyába, fehér blúzzal, a fiúk meg sötét ruhába. Már a megjelenésükkel óriási tapsot váltottak ki a nézőtéren. Színesek voltak, mint a mezők virágai – elevenített fel egy kedves emléket Margó néni, aki 35 évet tanított Miskolcon, az Avasról ment nyugdíjba 1981-ben. Úgy látszik a családban is sikerült elplántálni a tanítás szeretetét, mert lánya is tanítónő lett. Fia agrármérnökként végzett, újságíró lett.
A Megyeházán rendezett ünnepségen Csiger Lajos, a megyei közgyűlés alelnöke köszöntötte az idős pedagógusokat. Emlékeztetett arra, hogy annak idején mikor végeztek, még rendkívül nagy szó volt a diploma. Ahol éltek, ők voltak a kisebb településeken az értelmiség. Felnéztek rájuk az emberek, a tanítók, tanárok voltak a példaképek. – Legyenek büszkék magukra, éljenek sokáig, jó egészségben! – kívánta a kitüntetetteknek.
A miskolci önkormányzat nevében Kiss Gábor, humán főosztályvezető humorosan elmondta, hogy már 25 évet töltött el a pályán, fél aranydiplomája már meg van, de még 25 évet ki kellene bírnia. Fontosnak nevezte, hogy le kellene ülni a színes diplomás generációval beszélgetni, sok tudással, tapasztalattal gyarapodhatnának a fiatal pedagógusok. Ma el sem tudják képzelni milyen lehetett a romokban heverő országban iskolát építeni, megélni az 1956-os forradalmat… Hegedűs László, a Miskolci Egyetem Comenius Tanítóképző Főiskolai Kar (Sárospatak) dékánja szerint az alapkérdés ma is ugyanaz, mint fél évszázada: írni, olvasni, számolni! Nem elég tanítani, meg kell tanítani rá a gyerekeket! Bodolai Zoltán, a Pedagógusok Szakszervezete megyei elnöke köszöntőjében elismerően szólt az idős tanítók, tanárok munkásságáról. A kulturális műsorral színesített ünnepség végén átadták a színes diplomákat.
Cs. L.
– Miskolci születésű vagyok, de édesapám vasutas volt és Nyékládházára kerültünk, ahonnan nyolc éven át ingáztam a városba, de időben nem tartott tovább, mintha valaki Diósgyőrből utazott a belvárosba. Szirmán, amely akkor már Nagy-Miskolc része volt, a református általános iskolában kezdtem el tanítani. 1948-ban államosítottak minket. Nem éltem meg könnyen. Aki előadta nekünk a döntést egész napon át beszélt, de nem volt elég meggyőző, pedig a háború előtt jó volt az állami iskolák híre. Anyagi szempontból jobban álltak, mint a szegényebb egyháziak, mégis nehéz volt megélni, mert családi indíttatásom és az iskoláim a református hitre neveltek. A tanítás lényege azonban az államiban és az egyháziban is az volt, hogy írni, olvasni, számolni megtanuljon a gyerek, valamint elsajátítsa a melléktárgyakat. Én ilyen melléktárgyas lettem ’48-49-ben, mert elvégeztem Egerben a három éves zenetanári képzést. Nagyon fel kellett kötni a kötényt, hogy megálljam a helyem – elevenítette fel a pályája elején történteket Margó néni.
A Rákosi-, de még a Kádár-rendszer sem az ideológiai toleranciáról volt híres. Az előzőben mindennapos volt a vallásüldözés. El tudják képzelni, hogyan élte meg a kommunizmus idejét a református tanító, akinek a férje református kántor volt? – Mélyen hallgattunk. Nehéz volt az arcizmaimat úgy irányítani, hogy ne fejezzen ki semmit– utalt a politikai kényszerre Galambos Béláné. – Józanul, a jó szándékot értékelve azon igyekeztem, hogy a kezem alatt lévő gyerekek lássák a világot, megtalálják a helyüket. Amikor kaptam a visszajelzéseket nagyon kellemes érzés fogott el.
Természetesen a mindennapok apró örömei is szóba kerültek. – Kis énekkart szereztem 18-20 szegény szirmai gyerekekből, akikkel a Miskolci Nemzeti Színházban szerepeltünk egy nagy versenyen. Az 50-60 fős városi énekkarok egységesen úttörő egyenruhában léptek fel, a szegény falusi gyerekeknek azonban nem volt. Azt mondtam a lányoknak, öltözzenek színes szoknyába, fehér blúzzal, a fiúk meg sötét ruhába. Már a megjelenésükkel óriási tapsot váltottak ki a nézőtéren. Színesek voltak, mint a mezők virágai – elevenített fel egy kedves emléket Margó néni, aki 35 évet tanított Miskolcon, az Avasról ment nyugdíjba 1981-ben. Úgy látszik a családban is sikerült elplántálni a tanítás szeretetét, mert lánya is tanítónő lett. Fia agrármérnökként végzett, újságíró lett.
A Megyeházán rendezett ünnepségen Csiger Lajos, a megyei közgyűlés alelnöke köszöntötte az idős pedagógusokat. Emlékeztetett arra, hogy annak idején mikor végeztek, még rendkívül nagy szó volt a diploma. Ahol éltek, ők voltak a kisebb településeken az értelmiség. Felnéztek rájuk az emberek, a tanítók, tanárok voltak a példaképek. – Legyenek büszkék magukra, éljenek sokáig, jó egészségben! – kívánta a kitüntetetteknek.
A miskolci önkormányzat nevében Kiss Gábor, humán főosztályvezető humorosan elmondta, hogy már 25 évet töltött el a pályán, fél aranydiplomája már meg van, de még 25 évet ki kellene bírnia. Fontosnak nevezte, hogy le kellene ülni a színes diplomás generációval beszélgetni, sok tudással, tapasztalattal gyarapodhatnának a fiatal pedagógusok. Ma el sem tudják képzelni milyen lehetett a romokban heverő országban iskolát építeni, megélni az 1956-os forradalmat… Hegedűs László, a Miskolci Egyetem Comenius Tanítóképző Főiskolai Kar (Sárospatak) dékánja szerint az alapkérdés ma is ugyanaz, mint fél évszázada: írni, olvasni, számolni! Nem elég tanítani, meg kell tanítani rá a gyerekeket! Bodolai Zoltán, a Pedagógusok Szakszervezete megyei elnöke köszöntőjében elismerően szólt az idős tanítók, tanárok munkásságáról. A kulturális műsorral színesített ünnepség végén átadták a színes diplomákat.
Cs. L.