Közülük Szűcs József jutott a legtovább. A kiváló játékos (aki még ma is aktív, az elmúlt szezonban a Büki TK Extraligás együttes vezéregyéniségének számított) a 40–49 évesek között egészen a döntőig menetelt, és csak ott kapitulált a szlovák Anton Kutis előtt, így az ünnepélyes eredményhirdetésen ezüstérmet akasztottak a nyakába.
– Gondolom, nem bánta meg, hogy rajthoz állt a versenyen…
– Ugyan, erről szó sincs, hiszen az esemény hatalmas élményt jelentett! Remek mérkőzéseket lehetett látni, én is játszottam néhányat. Az pedig hab a tortán, hogy még a fináléban is szerepelhettem. Igaz, az idényem így meghosszabbodott másfél hónappal, de megérte. Biztos voltam abban, hogy akik ott lesznek a mezőnyben, azok egyáltalán nem hobbijátékosok, sokan közülük még ma is magas szinten, versenyszerűen űzik a sportágat. Nem is ért meglepetés, amikor először bementem a teremben és megláttam, kik és hogyan ütögetnek, tudtam, hogy nem tévedtem, nagyon kemény csaták várnak rám.
– Honnan jött az ötlet, hogy na, akkor eljött az én időm, és elindulok az Európa-bajnokságon?
– Két évvel ezelőtt már szerettem volna rajthoz állni Porecsben, de lekéstem a nevezési határidőt. Most viszont semmit nem bíztam a véletlenre, tavaly októberben leadtam a szervezőknek a jelentkezésemet.
– Május közepén véget ért itthon a bajnokság. Hogyan tudta magát formában tartani?
– Két sporttársam segített: Bari Csaba klubtársam is volt Bükön, Tóth Zsolt pedig ugyancsak miskolci, vele is játszottam egy csapatban. Õk felváltva jöttek edzeni velem, nélkülük semmire sem mentem volna.
– Mi volt a cél, milyen elképzeléssel vágott neki a versenynek?
– Ne vegye szerénytelenségnek, de nyerni akartam! Éreztem magamban annyi erőt, tudást, hogy ezt elérjem. Nagyon erős mezőny jött össze, már a 64 közé jutásért is fantasztikus meccseket lehetett nyomon követni. Önmagamhoz képest kilencven százalék környékén teljesítettem, kevesebb valószínűleg semmire sem lett volna elegendő.
– A csoportmérkőzések amolyan bemelegítést jelentettek az ön számára?
– Ott nem kellett összetörnöm magam, de azért minden ellenfélre figyelni kellett. Nem voltam kiemelve, besorsoltak a mezőny sűrűjébe, rosszabb ágra is kerülhettem volna. Összesen tizenegy mérkőzést játszottam.
– A fő táblán a legjobb 32 közé jutásért az angol Tom Cutler igencsak megizzasztotta! Az volt a legnehezebb mérkőzése?
– Való igaz, hogy csak 3-2-re sikerült nyernem. Ez volt egyébként az egyedüli ötjátszmás találkozóm. Az angol a döntő szettben 2–5-ről fordított 9–6-ra, aztán nekem lett 9–10. Akkor ütött egy oldalcsuszát, már kezet is fogtunk, hogy vége, amikor a bíró beszólt, hogy szerinte érvényes volt a poén. Így kétszer kellett megnyernem a meccset.
– A legjobb négy közé kerülésért az egykori német páros világbajnok, Steffen Fetzner állt az asztal másik oldalán. Õt hogyan sikerült legyőznie?
– Ránézésre sima volt a meccs, hiszen három játszmában kerekedtem fölé. Remekül játszott, de úgy éreztem, hogy a stílusom nem feküdt neki, nem érezte a labdáimat. Alaposan meg kellett küzdeni a továbbjutásért, mindegyik szettben fej-fej mellett haladtunk, a hajrá viszont nekem sikerült jobban. Az elődöntő lényegesen könnyebb volt, az orosz Illarionovot nekem találták ki, képtelen volt megbirkózni a pörgetéseimmel.
– És jött a döntő a szlovák Anton Kutis ellen!
– Valószínűleg nem hangolódtam rá kellően a fináléra. Az is elképzelhető, hogy túl korán megelégedtem, és ezért nem ment igazából a játék. Kutis remek asztaliteniszező, vagy tizenöt évvel ezelőtt a miskolci csapattal szerepeltünk is ellenük a Szuperligában. Azt játszotta, amit tud, én viszont sok labdát rontottam. Nem ment úgy a szerva, a fogadás, a droppolás, ráadásul a pörgetések sem ültek. Így nem lehetett nyerni, de nem vagyok csalódott. Életem első Európa-bajnokságáról ezüstéremmel utazhattam haza, miért elégedetlenkednék?
– Hogyan tovább, mi a programja?
– A július a pihenésé, a felkészülést augusztus elsején kezdem. Új csapatban folytatom, a Büki TK után a szlovákiai Rozsnyóra szerződtem. Volt egy erőtlen kísérlet a Borsod Volán részéről is az átigazolásomat illetően, de a konkrétumig nem jutottunk el. Pedig szívesen hazajöttem volna.
Doros László
– Gondolom, nem bánta meg, hogy rajthoz állt a versenyen…– Ugyan, erről szó sincs, hiszen az esemény hatalmas élményt jelentett! Remek mérkőzéseket lehetett látni, én is játszottam néhányat. Az pedig hab a tortán, hogy még a fináléban is szerepelhettem. Igaz, az idényem így meghosszabbodott másfél hónappal, de megérte. Biztos voltam abban, hogy akik ott lesznek a mezőnyben, azok egyáltalán nem hobbijátékosok, sokan közülük még ma is magas szinten, versenyszerűen űzik a sportágat. Nem is ért meglepetés, amikor először bementem a teremben és megláttam, kik és hogyan ütögetnek, tudtam, hogy nem tévedtem, nagyon kemény csaták várnak rám.
– Honnan jött az ötlet, hogy na, akkor eljött az én időm, és elindulok az Európa-bajnokságon?
– Két évvel ezelőtt már szerettem volna rajthoz állni Porecsben, de lekéstem a nevezési határidőt. Most viszont semmit nem bíztam a véletlenre, tavaly októberben leadtam a szervezőknek a jelentkezésemet.
– Május közepén véget ért itthon a bajnokság. Hogyan tudta magát formában tartani?
– Két sporttársam segített: Bari Csaba klubtársam is volt Bükön, Tóth Zsolt pedig ugyancsak miskolci, vele is játszottam egy csapatban. Õk felváltva jöttek edzeni velem, nélkülük semmire sem mentem volna.
– Mi volt a cél, milyen elképzeléssel vágott neki a versenynek?
– Ne vegye szerénytelenségnek, de nyerni akartam! Éreztem magamban annyi erőt, tudást, hogy ezt elérjem. Nagyon erős mezőny jött össze, már a 64 közé jutásért is fantasztikus meccseket lehetett nyomon követni. Önmagamhoz képest kilencven százalék környékén teljesítettem, kevesebb valószínűleg semmire sem lett volna elegendő.
– A csoportmérkőzések amolyan bemelegítést jelentettek az ön számára?
– Ott nem kellett összetörnöm magam, de azért minden ellenfélre figyelni kellett. Nem voltam kiemelve, besorsoltak a mezőny sűrűjébe, rosszabb ágra is kerülhettem volna. Összesen tizenegy mérkőzést játszottam.
– A fő táblán a legjobb 32 közé jutásért az angol Tom Cutler igencsak megizzasztotta! Az volt a legnehezebb mérkőzése?
– Való igaz, hogy csak 3-2-re sikerült nyernem. Ez volt egyébként az egyedüli ötjátszmás találkozóm. Az angol a döntő szettben 2–5-ről fordított 9–6-ra, aztán nekem lett 9–10. Akkor ütött egy oldalcsuszát, már kezet is fogtunk, hogy vége, amikor a bíró beszólt, hogy szerinte érvényes volt a poén. Így kétszer kellett megnyernem a meccset.
– A legjobb négy közé kerülésért az egykori német páros világbajnok, Steffen Fetzner állt az asztal másik oldalán. Õt hogyan sikerült legyőznie?
– Ránézésre sima volt a meccs, hiszen három játszmában kerekedtem fölé. Remekül játszott, de úgy éreztem, hogy a stílusom nem feküdt neki, nem érezte a labdáimat. Alaposan meg kellett küzdeni a továbbjutásért, mindegyik szettben fej-fej mellett haladtunk, a hajrá viszont nekem sikerült jobban. Az elődöntő lényegesen könnyebb volt, az orosz Illarionovot nekem találták ki, képtelen volt megbirkózni a pörgetéseimmel.
– És jött a döntő a szlovák Anton Kutis ellen!
– Valószínűleg nem hangolódtam rá kellően a fináléra. Az is elképzelhető, hogy túl korán megelégedtem, és ezért nem ment igazából a játék. Kutis remek asztaliteniszező, vagy tizenöt évvel ezelőtt a miskolci csapattal szerepeltünk is ellenük a Szuperligában. Azt játszotta, amit tud, én viszont sok labdát rontottam. Nem ment úgy a szerva, a fogadás, a droppolás, ráadásul a pörgetések sem ültek. Így nem lehetett nyerni, de nem vagyok csalódott. Életem első Európa-bajnokságáról ezüstéremmel utazhattam haza, miért elégedetlenkednék?
– Hogyan tovább, mi a programja?
– A július a pihenésé, a felkészülést augusztus elsején kezdem. Új csapatban folytatom, a Büki TK után a szlovákiai Rozsnyóra szerződtem. Volt egy erőtlen kísérlet a Borsod Volán részéről is az átigazolásomat illetően, de a konkrétumig nem jutottunk el. Pedig szívesen hazajöttem volna.
Doros László