Csikász Árpád több mint tíz éve foglalkozik hajléktalanokkal Miskolcon. A karitatív szervezetek felosztották a várost, a Napfényt az Életnek Alapítvány, és a Vöröskereszt is két-két párossal végzi az utcai gondozást. Ha kell, erdőkben, csatornákban, huzatos pincékben, elhagyott lépcsőházakban kutatják a nyomaikat – s akkor jön még igazából a feladat neheze, ha rájuk találnak. Ezek a sok esetben fásult, bizalmatlan emberek ugyanis jellemzően a saját törvényeikhez alkalmazkodva élnek, és lehetőleg kerülik az érintkezést a „hivatalos” társadalommal, illetve annak szabályaival. Még akkor is, ha ez valamiféle segítséget jelenthetne a számukra.
Árpáddal és segítőjével, Dunaveczki Dániellel a Miskolc környéki erdőket kutattuk, szerdán. Első utunk egy hajdan szebb napokat látott, vállalati üdülőbe vezetett, valahol a Majális park környékén, ahol állítólag négyen vertek tanyát. Hármat közülük „otthon” is találtunk, egy fészerben üldögéltek, és elmélyülten dohányoztak. Középütt, a társadalmi igazságosság jegyében mindenkitől egyforma távolságra, kétliteres flakon kínálta magát, fatörzsre állítva. Komoly sértés lett volna megkérdezni, mi van benne – annyi bizonyos, hogy színét, valamint a társaság emelkedett hangulatát tekintve, nem málnaszörpnek tűnt az ital.
Bizonyára megvolt az oka, hogy először rendőrségi helyszínelőknek néztek minket, majd, miután kiderült az igazság, a helyi köztisztasági szervekre kezdtek panaszkodni, amelyek állandóan kárt tesznek pontos, és körülhatárolt szempontok alapján felhalmozott cuccaikban. Persze, maradt ezekből így is: figyelmünket leginkább egy aránylag ép mikroszkóp ragadta meg, amely azon okból maradt a nyakukon, hogy a kereskedő nem hitte el: fém is van benne. Így aztán jobb híján újságnehezéknek használták, most éppen egy „Beyonce friss illata” felirattal virító bulvárlapon.
Hát igen. Árpi megkérdi, mire van szükségük, tanácsokat ad, otthagyunk néhány gyertyát, konzervet, majd tovább megyünk – ők pedig tovább dohányoznak.
A Csanyik-völgy fölötti erdőkben bolyongunk – immár gyalogosan – a szakemberek tudják, egész kis kolóniákat alakítanak ki errefelé azok, akik külön akarnak vonulni a társadalomtól. Akik számára még egy összkomfortosan berendezett pihenőpad is túl zajos „lakhely”, például a Népkert környékén.
Persze, meg kell őket találni, hiszen a sátrak helyszíne változik. Árpi közben elmondja, vannak, akik télre is kint maradnak, velük olyankor fokozottan kell törődni, hogy átvészeljék a hideget. A kifogások változók: általában azt mondják, féltik a személyes tárgyaikat, azért nem mennek be a szállóra. Az igazi ok azonban az lehet, hogy nem bírnák az intézményi kötöttségeket. Azt is megtudjuk, hogy a hajléktalanok két csoportba oszthatók: vannak, akik szívesen beszélnek a múltjukról, vannak viszont, akik egyáltalán nem. Amit viszont esetleg elmondanak, azt sem árt „kettővel osztani”, hiszen ezek a sok esetben kitalált történetek az otthagyott nagy házról, szép családról inkább csak a vágyaikat tartalmazzák, a normális élet iránt. Persze, tényleg vannak olyanok, akik válás, szenvedélybetegség és egyebek miatt tisztes egzisztenciát veszítettek el – diplomások is élnek a hajléktalanszállón.
Sorban találjuk meg a sátrakat, a lakóik ilyenkor délelőtt általában távol vannak. Ágyneműk, edények, újságok – van, aki a fóliára aggatott diákolimpiai érmekkel növelte a komfortfokozatot, más faliképeket szegezett egy környékbeli fatörzsre. Árpi mindenhol otthagyja az értesítést a látogatásunkról – nevével, elérhetőségével – van, ahol gyertyát, konzerveket is tesznek a sátorba. Közben mesél - személyes tapasztalatairól, hogyan élnek, hogyan gondolkodnak itt az emberek – s persze drámákról is: egy „fészeknek” például csak a leégett nyomai láthatók, ezt bosszúból gyújtotta fel egy sorstárs.
Szerencsére nem történt sérülés, általában nem jellemzők az erőszakos cselekmények. Inkább a hajléktalanok sérelmére követnek el ilyeneket – például ittas fiatalok – vagy a „csicskáztatók”, akik rabszolgaként dolgoztatják a kiszolgáltatott embereket, és elszedik a járandóságukat is. Ezek úgy meg vannak félemlítve, hogy tanúskodni, feljelentést tenni sem mernek – sok esetben akkor is visszamennek a „gazdáikhoz”, ha módjuk lenne elmenekülni. Voltak viszont, akik mégis megszöktek, és szabályosan „rejtegetni” kellett őket a szállón, a bosszú elől.
Vannak, akiknek pályázati pénzből kisebb értékű ingatlant tudott vásárolni a Vöröskereszt – egy ilyet is megnézünk Lyukóban. Amit leírni egyszerűbb, mint elkövetni, a felfelé vezető út ugyanis a Nagy Királyhegyre (vagy hová), még egy kőszáli kecskének is komoly megpróbáltatást jelentett volna.
Kecske azonban most nem volt, csak egy bánatos tehén az út mellett (az sem örült nekünk) mi pedig megegyeztünk abban, hogy ha Hannibált annak idején ilyen utak fogadják átkelés közben az Alpokban a harci elefántjaival, a rómaiak valószínűleg megúszták volna a második pun háborút. A kis ingatlan valamikor hétvégi háznak épülhetett, kapujában vékonyka, középkorú nő fogad. Ketten élnek itt – K. Kálmánné és F. István – nem házasok, nem is élettársak, de elmondásuk szerint, meglehetősen hányatott életük után most úgy érzik, kicsit révbe értek. Ha nem is adhatják el, az ingatlan tulajdonjoga az övék, szemlátomást megbecsülik, rendben tartják – talán meg tudnak itt kapaszkodni.
Tapasztalataink is alátámasztják, amit sokan mondanak, mégsem szívesen veszünk tudomást róla: az úgynevezett hajléktalan-kérdés már régóta nem egyes szerencsétlen sorsú emberek eseti problémáit jelenti, hanem egy új társadalmi réteg kialakulását. Egy rétegét, amelynek belső életéről, szabályairól igazából nagyon keveset tudunk, hiszen a nyomorúsággal soha nem jó szembesülni – mint ahogy azzal sem, milyen kevéssé különböznek tőlünk ezek az ilyen-olyan okból perifériára került emberek. Ugyanis, tetszik vagy nem: a hajléktalanság egyáltalán nem születési adottság, viszont bárki életében bekövetkezhet.
