A toborzóra nehezen engedte el édesanyja, de aztán végigjárta a szamárlétrát, míg végül kikötött az első csapat öltözőjében. Sok poszton játszott, főleg jobbhátvédet, de a csatársor minden posztján megfordult! Gyors, kemény játékos volt, nagy szív és küzdeni tudás jellemezte. Bajnoki mérkőzésen egyszer sem állították ki!
Pályafutása legszebb éveit a zöld-fehér egyesületnél töltötte: 1957–58-ban Sztrányai József edző irányításával megnyerték az NB II Keleti csoportban a bajnokságot, úgy, hogy a gárda a tavaszi idényben veretlen maradt a lejátszott 18 mérkőzés során! Ilyen még nem volt a második vonalban. A bajnoki cím jutalmaként elutazhattak egy TU–104-es gépmadárral a Szovjetunióba.
– Mit köszönhet a labdarúgásnak?
– Edzettséget, kitartást, fegyelmezettséget – válaszolta kapásból a 77 esztendős Béki Károly. – Amikor elmentem az első toborzóra, magam sem hittem, hogy az életem ilyen mértékben összefonódik majd a labdarúgással. Nem voltam kiemelkedő, korszakos egyéniség, de ha pályára léptem, akkor mindig igyekeztem tudásom legjavát nyújtani.
– Hogyan illeszthető össze, hogy a jobbhátvéd a következő mérkőzésen balszélsőt játszott?
– Gyors és kemény voltam, nem jöttem zavarba, ha elöl kellett szerepelni. Elfutottam, megcsináltam a cselt, aztán beadtam a labdát, ennyi volt a dolgom.
– Ha jól tudom, egyszer még fedezetet is játszatott önnel az edzője.
– Igen, és ez örökre emlékezetes marad a számomra. Egyetlen NB I-es mérkőzésemen, a Csepel ellen állított a védelem és a csatársor közé Balogh II Sándor. Kikaptunk 8–0-ra, de akkor szinte az egész csapat csődöt mondott. A súlyos vereség döntő oka volt, hogy Károlyi Jóska hiányzott a kapuból.
– Minek volt köszönhető, hogy az NB II-es bajnokság tavaszi idényét veretlenül küzdötték végig?
– Sztrányai Józsi bácsinak. Edzőnk elvitt bennünket Hajdúszoboszlóra, ahol másfél hetes téli felkészülésen vettünk részt. Ott olyan alapokat szereztünk, hogy nem lehetett bennünket megállítani. Remek pedagógiai érzékkel nyúlt a játékosokhoz. A kezdetkor szóba sem került, hogy bajnokságot nyerhetünk, de közben változott a helyzet, mi pedig éltünk a lehetőséggel.
– Sokan voltak kíváncsiak az élvonalbeli mérkőzésekre?
– Átlagban hatezer néző figyelte a hazai mérkőzéseinket, a csúcsot egy nyolcezer fős látogatottság jelentette a Kubikban. Akkoriban szinte egész napos sportprogramot lehetett látni: délelőtt a röplabdások játszottak, őket követték a kézilabdások, délután pedig következtünk mi.
– Miért nem sikerült kiharcolni a bennmaradást?
– Talán éretlenek voltunk még az NB I-es tagságra. Két-három poszton meg kellett volna erősíteni az együttest, akkor nagyobb eséllyel vehettük volna fel a harcot a többiekkel.
– Mit jelent az ön számára az MVSC?
– Életem egyik legfontosabb elemét. Mert lehet az elmúlt száz év szépségein, kudarcain merengeni. Lehet eseményeket újraélni. Lehet nosztalgiázni. Lehet búsulni. De nem lehet a száz esztendő eseményeit elfelejteni, semmissé nyilvánítani!
Doros László
Pályafutása legszebb éveit a zöld-fehér egyesületnél töltötte: 1957–58-ban Sztrányai József edző irányításával megnyerték az NB II Keleti csoportban a bajnokságot, úgy, hogy a gárda a tavaszi idényben veretlen maradt a lejátszott 18 mérkőzés során! Ilyen még nem volt a második vonalban. A bajnoki cím jutalmaként elutazhattak egy TU–104-es gépmadárral a Szovjetunióba.
– Mit köszönhet a labdarúgásnak?
– Edzettséget, kitartást, fegyelmezettséget – válaszolta kapásból a 77 esztendős Béki Károly. – Amikor elmentem az első toborzóra, magam sem hittem, hogy az életem ilyen mértékben összefonódik majd a labdarúgással. Nem voltam kiemelkedő, korszakos egyéniség, de ha pályára léptem, akkor mindig igyekeztem tudásom legjavát nyújtani.
– Hogyan illeszthető össze, hogy a jobbhátvéd a következő mérkőzésen balszélsőt játszott?
– Gyors és kemény voltam, nem jöttem zavarba, ha elöl kellett szerepelni. Elfutottam, megcsináltam a cselt, aztán beadtam a labdát, ennyi volt a dolgom.
– Ha jól tudom, egyszer még fedezetet is játszatott önnel az edzője.
– Igen, és ez örökre emlékezetes marad a számomra. Egyetlen NB I-es mérkőzésemen, a Csepel ellen állított a védelem és a csatársor közé Balogh II Sándor. Kikaptunk 8–0-ra, de akkor szinte az egész csapat csődöt mondott. A súlyos vereség döntő oka volt, hogy Károlyi Jóska hiányzott a kapuból.
– Minek volt köszönhető, hogy az NB II-es bajnokság tavaszi idényét veretlenül küzdötték végig?
– Sztrányai Józsi bácsinak. Edzőnk elvitt bennünket Hajdúszoboszlóra, ahol másfél hetes téli felkészülésen vettünk részt. Ott olyan alapokat szereztünk, hogy nem lehetett bennünket megállítani. Remek pedagógiai érzékkel nyúlt a játékosokhoz. A kezdetkor szóba sem került, hogy bajnokságot nyerhetünk, de közben változott a helyzet, mi pedig éltünk a lehetőséggel.
– Sokan voltak kíváncsiak az élvonalbeli mérkőzésekre?
– Átlagban hatezer néző figyelte a hazai mérkőzéseinket, a csúcsot egy nyolcezer fős látogatottság jelentette a Kubikban. Akkoriban szinte egész napos sportprogramot lehetett látni: délelőtt a röplabdások játszottak, őket követték a kézilabdások, délután pedig következtünk mi.
– Miért nem sikerült kiharcolni a bennmaradást?
– Talán éretlenek voltunk még az NB I-es tagságra. Két-három poszton meg kellett volna erősíteni az együttest, akkor nagyobb eséllyel vehettük volna fel a harcot a többiekkel.
– Mit jelent az ön számára az MVSC?
– Életem egyik legfontosabb elemét. Mert lehet az elmúlt száz év szépségein, kudarcain merengeni. Lehet eseményeket újraélni. Lehet nosztalgiázni. Lehet búsulni. De nem lehet a száz esztendő eseményeit elfelejteni, semmissé nyilvánítani!
Doros László