– Évről évre megrendezzük a szakmai napot, ez immár a tizenkettedik. Mivel első sorban mérnökképző iskola vagyunk, azzal a céllal jöttünk össze, hogy szeretnénk itt látni, hallani az ágazatban érintett vállalatvezetőket. A legfrissebb információk elhangzanak a fejlesztésekről, az export, import kilátásokról – magyarázta a találkozó hátterét Török Tamás egyetemi tanár, a rendezvény házigazdája.
A szakmai nap tematikájához igazodva felhívta a figyelmet, hogy a „primer” (ércből gyártott) fémek mellett nagy értéket képviselnek a fémtartalmú hulladékok. Az összegyűjtött másodlagos nyersanyagokat reményei szerint itthon dolgozzák fel fémmé, és nem exportálják külföldre. Ezzel egyébként reálisan számolni kell, mert a Magyarországon tevékenykedő nagy begyűjtők közt több külföldi érdekeltségű, és főként külföldre szállítják a felvásárolt színes fémet. Az alumínium terén más a helyzet, mivel szerencsére él a magyar alumínium ipar.
– Kevesen tudják, hogy a magyar alumínium-ipar nem omlott össze a rendszerváltás után, több, mint 100 ezer tonnás éves kapacitással rendelkezik, és 10 ezer embert foglalkoztat. Vannak köztük multinacionális és hazai cégek. Sok olyan fémet gyártanak, amely nélkül elképzelhetetlen a mindennapi élet, hiszen a szemüvegkerettől a televíziós kamerán át az alufóliáig rengeteg eszközben találunk alumíniumot. Az ezzel foglalkozó szakemberek jelentős részét pedig itt, a Miskolci Egyetemen képzik a hazai iparnak. Az iparnak szüksége van a szakemberekre, az egyetemnek pedig a visszacsatolásra – magyarázta Csurgó Lajos, az Országos Magyar Bányászati és Kohászati Egyesülés alelnöke. Kiemelte, hogy a szakmai nap keretében az egyetemi oktatók és az iparban dolgozó szakemberek ki tudják cserélni a tapasztalataikat, a hallgatók számára pedig megkönnyítik a diplomázást követő munkahelykeresést az elhangzottak, a kialakuló kapcsolatok.
A tanácskozáson felszólalt Roósz András akadémikus, aki személyes hangvételű beszédét azzal kezdte: nagy öröm számára, hogy létezik még a magyar fémkohászat. Ami nem az, mint egykoron, hiszen 1968-ban, mikor végzett hazánk jelentős alumínium kohászata, rézkohászattal is rendelkezett, és alig maradt belőle valami. Nem sok minden maradt ebből mára… Reményét fejezte ki, hogy a recski (jelenleg vízzel elárasztott aknából) valaki ki fogja termelni a rézércet, s ha ez megtörténik, akkor azt a térségben fel is dolgozzák. – Ez egyelőre álom – ismerte el a professzor. A folyosón beszélgető szakemberek viszont bíznak a jövőben, az ércvagyon ismert, amennyiben a világpiacon az árak kedvezően változnak, akkor előbb-utóbb érdemes lesz megnyitni a recski bányát, ami új lapot nyithat a hazai színesfémkohászat történetében…
Cs. L.
fotó: Mocsári L.