Az egyik jelölt (Kiss Csaba) nyilvánosságra hozta a pályázatát, a másik (Koltay Gábor) nem. De akit érdekelt az ügy, a pályázatok összevethetősége nélkül is sok mindent megtudhatott arról, mit gondolnak ők ketten a színház (jelesül: a Miskolci Nemzeti Színház) feladatáról, a színházszervezési-színházvezetési módszerekről, művészeti célokról, sőt, még a műsortervek is nyilvánosságot kaptak. A sajtó rendszeresen beszámolt az eseményekről, fejleményekről, interjúk készültek a jelöltekkel – szóval, képben vagyunk, ahogy mondani szokás.Képben vagyunk? Talán igen, talán nem.
Elég egyértelműen kiderült: Kiss Csaba a határozott változtatások mellett kötelezte el magát, míg Koltay Gábor inkább a fontolva haladást részesíti előnyben. Kiss Csaba színvonalas évadbeli produkciók mellett két nyári fesztiválra is ígéretet tesz – Koltay Gábor általánosabban fogalmaz: művészi együttműködésre kell törekedni a környékbeli és határon túli színházakkal, ami túllép az előadások cseréjén, annál szervesebb, tartalmasabb. Kiss Csaba nem egyedül érkezne, ötfős csapatot is hozna magával – hozzáférhető, „leinformálható” a rendezői lista, a zenei vezető személye. Koltay Gábor megnevezte a művészeti vezetőt, de ahogy sok helyen fogalmazott: ő nyitottabban gondolkodik – előbb a közvetítendő gondolatot kell megtalálni, aztán az annak közvetítésére alkalmas darabot, ahhoz pedig a rendezőt. Kiss Csaba azt mondja: ahol a Lear királyt, a Rómeó és Júliát meg az Othellót nem lehet „kiosztani”, azzal a társulattal gond van, ott változtatni kell. És nem titkolja: a társulat 8-10 tagjának nem kínálna szerződést, helyettük részben fiatal tehetségeket, részben jónevű, már bizonyított színészeket hozna Miskolcra. Koltay Gábor ezzel szemben azt vallja: előbb szeretné megismerni a társulatot, és ha kell, majd később változtatni.
Képben vagyunk? Talán igen, talán nem.
Mert nézzük csak, mit mondanak az eddigi, számszerűsíthető „eredmények”. A társulat meghallgatta a jelölteket, majd titkosan szavazott – 111–60 arányban Koltay javára. Ami nem mellékes körülmény, ám érdemes kissé a számok mögé nézni. Ha egy meglehetősen zaklatott időszakát élő szervezet tagjait megkérdezzük, hogy a határozott változásokra vagy a fontolva haladásra szavaznának inkább, elég nagy biztonsággal állíthatjuk: az esetek többségében az utóbbi lenne a nyerő. Érthető és megérthető emberi okokból – nincs is ezen mit magyarázni.
De ezúttal van még egy másik körülmény, amit ugyancsak érdemes megfontolni: ezúttal nem „általában” egy szervezetről, intézményről beszélünk, hanem egy művészeti műhelyről. Aminek közönség által látható teljesítményéhez a maga helyén, a maga szerepében egyaránt hozzájárul a primadonna és a drámai hős, a fodrász és az öltöztető, a díszletező és a világosító – és így tovább, a miskolci színház társulatának valamennyi tagja. (Mert ezúttal a társulaton minden munkatársat értenünk kell, szemben az általános szóhasználattal, amikor legtöbben „csak” a színészeket, művészeti munkatársakat soroljuk ide.) De fontos kimondani – remélve, hogy mindenki jól, és nem félreérti ezt –, hogy egy színházigazgató választása sokkal inkább szakmai kérdés, mintsem a demokrácia gyakorlásának terepe. Talán nem tévedek, ha azt állítom: a jelöltek szakmai-művészi elképzeléseinek megítélésében nem feltétlenül kell érvényesülnie az „egy tag – egy szavazat” elvének.
Persze, mondhatnánk, hogy nincs is ezzel semmi baj, a társulati szimpátiaszavazást a maga helyén kell kezelni – fontos, figyelemreméltó, de nem döntő információ. Ám ezúttal mégsem mondhatjuk. Mert a pályázatok értékelésére a fővárosban összehívott szakmai bizottság két tagja a színházi közösség képviselője volt. Akik kijelentették: ők a társulat véleményét fogják közvetíteni – így aztán mégiscsak felértékelődött, ha úgy tetszik, szakmai rangra emelkedett a szimpátiaszavazás eredménye. Tegyük hozzá: kétszeres szakmai rangra, hiszen két voks támogatta azért Koltay Gábort, mert a társulat egészének ő volt szimpatikusabb. Ha ezt „leszámítjuk” az 5–3-as, Koltay Gábor mellett szóló szakmai döntésről, akkor az valójában 3–3 arányban eldöntetlen...
Igaz, ehhez a „szakmai döntéshez” is kívánkozik még egy megjegyzés. A bizottság összetétele és a szavazatok „nevesítése” nem kapott nyilvánosságot – de azért annyit tudhatunk a híradásokból, hogy a „szakmát” valójában négyen képviselték a kilencfős testületben, a többiek a működtető-felügyelő szervek (és amint fentebb kiderült, a társulat) delegáltjai voltak. Hogy akkor most ezt mennyire tekinthetjük szakmai döntésnek, azt döntse el ki-ki maga...
Képben vagyunk? Most inkább mondhatnánk, hogy nem, mint azt, hogy igen...
Annál is inkább, mert van itt még valami, amiről gyakorta megfeledkezünk – akárhogy is, egyelőre csupán ígéretekről van szó. Tegyük hozzá rögtön: nem üres ígéretekről. Koltay Gábor az István, a király 1983-as ősbemutatójának rendezésével írta be nevét a színháztörténetbe, s azóta is számos – hol sikeresebb, hol kevésbé sikeres – színházi és filmes produkció fűződik a nevéhez, ráadásul csaknem két évtizeden át vezette a Szabad Tér Színházat. Kiss Csabának a nevéhez ugyan nem kötődik az Istvánhoz hasonlítható emblematikus produkció, de két évtizedes színházi pályafutás rendezőként, drámaíróként, fesztiválszervezőként és színházvezetőként szerzett tapasztalata adhatott neki is kellő muníciót a pályázat megírásához. Nem kétséges tehát: akár egyikük, akár másikuk mellett döntenek a képviselők, van mire alapozni a bizalmukat...
Ígéret és bizalom. Ha szerencsés a csillagok állása, a bizalom hozzásegít az ígéretek megvalósításához – ha nem az, a bizalom foszladozni kezd, az ígéretek átfogalmazódnak, más értelmezést kapnak. Nem azért, mert rosszak vagyunk, hanem azért, mert a világ bonyolult, a helyzet változik, ha úgy tetszik: ez a dolgok normális rendje.
Kiss Csaba úgy fogalmazott egy nyilvános fórumon: mi szerződést ajánlottunk a városnak – leírtuk, mit szeretnénk, azt is, hogy hogyan akarjuk megvalósítani, és mindez számonkérhető.
Nem elhanyagolható körülmény: igen, számon lehet kérni a színvonalas, nézőket vonzó és szakmai elismerést kiváltó, felfrissített társulattal létrehozott produkciókat, a határon túli magyar nyelvű színházak és az európai színházi akadémiák vizsgaelőadásainak fesztiválját, a Miskolci Nemzeti Színház szellemi pezsgését, a törzsközönség megtartását és új nézők, új nézőgenerációk meghódítását... A másik oldalon pedig számon lehet kérni a gondolat fontosságát, az ahhoz illő darabok kiválasztását, az előadáscserén túlmutató, tartalmas művészi együttműködést, és ha szükséges, a majdani változtatásokat a társulatban.
Ahogy Koltay Gábor fogalmazott: két eltérő színházeszményben hisznek ők ketten. Ezt már én teszem hozzá: az egyik gyakorlatiasabb, konkrétabb, kézzelfoghatóbb – a másik talán kevésbé az.
Lelki szemeim előtt látni vélem az István, a király bevezető képsorait, és hallani vélem Szörényi hangját-zenéjét, Bródy szövegét: Valakinek holnap át kell írni a régi a meséket / Ó, mondd, te kit választanál? /Valakinek holnap meg kell váltani ezt a világot / Mondd, te kit választanál?
Mit mondjak? – én szerződéspárti, és a számonkérhetőség híve vagyok. Leginkább persze annak lennék a híve, hogy a miskolciak ne csupán teátrumuk 189 éves tradíciójára, hanem jelenére és jövőjére, országos és nemzetközi hírnevére lehessenek büszkék.
Görömbölyi László