– Azzal, hogy Kiss Csaba nyerte meg a színház vezetői posztját, ön is érkezik Miskolcra június 1-jétől. Mennyire sikerült eddig megismerni a színházat, a társulatot?
– Eddig hat előadást láttam, legutóbb azt a Menyasszonytáncot, amelynek ősbemutatóját én rendeztem még 2006-ban a Budapesti Operettszínházban. A következő héten a csapattal szeretnénk minden előadást megnézni. Nagyon kíváncsiak vagyunk a városra, a társulatra. Arra, mi érdekli a miskolciakat, mi jellemzi a színházat.
– Milyen volt látni a Menyasszonytáncot a miskolci deszkákon?
– Nagyon izgalmas és érdekes látni a saját „gyermeked”, hogyan nevelkedik más, de hangsúlyozottan érzékeny és értő kezek között. Rendkívüli öröm, hogy Miskolcon bemutatták a Menyasszonytáncot. A darab minden mondata, rezdülése, helyzete a pórusaimban van. A mű a Budapesti Operettszínházban közel van a 200. előadáshoz.
– Mint rendező, mit gondol a miskolci nemzetiről, a társulatról?
– Folyamatosan alakul a véleményem, és rendező társaimmal együtt a véleményünk a társulatról. Egy rendező nem úgy néz meg egy előadást, mint a színházszerető közönség. Figyelem a közönség reakcióit, a színészek rezdüléseit, felsorolni is nehéz, mennyi mindent. Fontos, hogy a többi rendezővel is folyamatosan megnézzük az előadásokat. Mi mindannyian valamelyik vidéki színház főrendezői, rendezői vagyunk, voltunk. Mind kíváncsiak vagyunk a színházba járási szokásokra, a városra. Szeretnénk tudni, mit szeretne a város a színháztól, ez pedig csak akkor derül ki, ha itt vagyunk, jelen vagyunk. A színház pedig még mindig csodálatos, mint egykor volt.
– Nem először jár Miskolcon. Hogyan látja most a várost?
– 1997-ben jártam itt először. A Novák Eszter által rendezett Kasimire és Karoline előadást láttam először. Már akkor ledöbbentem, milyen hatalmas a színház, milyenek a színészlakások, a sétálóutca, a zegzugos utcák, a teraszok. Akkor úgy éreztem, nagyon jó lenne itt élni. Ez azóta sem változott bennem.
– Miskolcon – talán Magyarországon is – egyedülálló, hogy a színház vezetője konkrét csapattal érkezik. Könnyen megy majd a közös munka?
– Öt olyan rendező alkotja a csapatot, aki ugyanazt a „neveltetést” kapta. Mi mind egy generációt képviselünk, mind Székely Gábor és Babarczy László tanítványai vagyunk. Nagyon hasonlóan látjuk a világot, ami segíti a közös cél elérését. Ugyanazt a pályát jártuk végig, csupán más városokban. Szakmailag ma Magyarországon megkérdőjelezhetetlenek a csapatot alkotó rendezők. Mind vállaltuk a kihívást, kíváncsian, ötletekkel tele érkezünk, s természetesen mindannyian feladunk valamit ezért a korábbi életünkből.
– Ön mit áldoz fel a miskolci munkáért?
– Sok külföldi munkám lenne, hála Istennek. A San Francisco-i Operaházban rendeztem például a Rigolettót. Bejártam a világot, de ha az ember eldönt valamit, elkötelezi magát, akkor annak következményei vannak. Én a külföldi rendezői munkámat áldozom. A sok külföldön szerzett tapasztalat pedig segíti majd a miskolci munkát.
– Mit hoz Miskolcra a határon túli pályájából?
– A nemzetközi kapcsolatrendszer nagyon fontos lesz, úgy vélem. Sokat tanultam abból, hogyan működik Oroszországban a színház, abból, mit jelent a San Francisco-i profizmus, vagy a Yekatyeriburgi -41 fok Celsius. A miskolci nemzetiben dolgozó díszlettervező barátaim azt mondták, Magyarország legjobb műszaki csapata van Miskolcon, ami nagyon fontos. Az, hogy megbízhatsz a tökéletes technikai megvalósításban, legalább annyira lényeges, mint az, hogy a színész életre hívja a szerepet.
– Kiss Csaba pályázatában nagy hangsúlyt fektet a fiatal generációra, a legkisebbektől kezdve. A nehezen megfogható réteg azonban az egyetemista korosztály. Az ő megérintésükre milyen ötlete van?
– Ki kell lépnünk a színházból. Fontos, hogy tudatosodjon, a színház nem egy zárt terep, sokkal inkább nyitott tér. Minden korosztályra figyelni fogunk, ebben nagy szerepe lesz a kulturális intézményekkel és az iskolákkal ápolt, jó kapcsolatnak. Az egyetemista korosztály a legnehezebben megfogható. Olyasmit kell nekik kínálni, amire kíváncsiak. Csupán egy példa: Németországban sikeresek a mai, expresszionista darabok, amelyek fura módon a house zenén keresztül a hip-hopon át mindenféle stílus segítségével dolgozzák fel a mai fiatalok szociális problémáit. Ha például, az egyetemistáknak, egy az ő problémáikkal foglalkozó darabot kínálunk, ami után beszélgetést és egy nagyon jó Dj. bulit rendezünk, talán közelebb kerülhetnek a színházhoz. Vagy ha sikerül, nem csak az óvódásokat, de az iskolások minél szélesebb rétegét megszólítanunk, úgy, hogy akár kimegyünk a színészekkel együtt az iskolába és ott játszunk, akkor őket is közelebb szoktathatnánk a színházhoz. A lényeg, hogy a mMiskolci polgárság minél szélesebb rétegét kell megszólítanunk előadásainkkal. S ily módon a színház igazi agórává válhat.
Kiss J.
– Eddig hat előadást láttam, legutóbb azt a Menyasszonytáncot, amelynek ősbemutatóját én rendeztem még 2006-ban a Budapesti Operettszínházban. A következő héten a csapattal szeretnénk minden előadást megnézni. Nagyon kíváncsiak vagyunk a városra, a társulatra. Arra, mi érdekli a miskolciakat, mi jellemzi a színházat.
– Milyen volt látni a Menyasszonytáncot a miskolci deszkákon?
– Nagyon izgalmas és érdekes látni a saját „gyermeked”, hogyan nevelkedik más, de hangsúlyozottan érzékeny és értő kezek között. Rendkívüli öröm, hogy Miskolcon bemutatták a Menyasszonytáncot. A darab minden mondata, rezdülése, helyzete a pórusaimban van. A mű a Budapesti Operettszínházban közel van a 200. előadáshoz.
– Mint rendező, mit gondol a miskolci nemzetiről, a társulatról?
– Folyamatosan alakul a véleményem, és rendező társaimmal együtt a véleményünk a társulatról. Egy rendező nem úgy néz meg egy előadást, mint a színházszerető közönség. Figyelem a közönség reakcióit, a színészek rezdüléseit, felsorolni is nehéz, mennyi mindent. Fontos, hogy a többi rendezővel is folyamatosan megnézzük az előadásokat. Mi mindannyian valamelyik vidéki színház főrendezői, rendezői vagyunk, voltunk. Mind kíváncsiak vagyunk a színházba járási szokásokra, a városra. Szeretnénk tudni, mit szeretne a város a színháztól, ez pedig csak akkor derül ki, ha itt vagyunk, jelen vagyunk. A színház pedig még mindig csodálatos, mint egykor volt.
– Nem először jár Miskolcon. Hogyan látja most a várost?
– 1997-ben jártam itt először. A Novák Eszter által rendezett Kasimire és Karoline előadást láttam először. Már akkor ledöbbentem, milyen hatalmas a színház, milyenek a színészlakások, a sétálóutca, a zegzugos utcák, a teraszok. Akkor úgy éreztem, nagyon jó lenne itt élni. Ez azóta sem változott bennem.
– Miskolcon – talán Magyarországon is – egyedülálló, hogy a színház vezetője konkrét csapattal érkezik. Könnyen megy majd a közös munka?
– Öt olyan rendező alkotja a csapatot, aki ugyanazt a „neveltetést” kapta. Mi mind egy generációt képviselünk, mind Székely Gábor és Babarczy László tanítványai vagyunk. Nagyon hasonlóan látjuk a világot, ami segíti a közös cél elérését. Ugyanazt a pályát jártuk végig, csupán más városokban. Szakmailag ma Magyarországon megkérdőjelezhetetlenek a csapatot alkotó rendezők. Mind vállaltuk a kihívást, kíváncsian, ötletekkel tele érkezünk, s természetesen mindannyian feladunk valamit ezért a korábbi életünkből.
– Ön mit áldoz fel a miskolci munkáért?
– Sok külföldi munkám lenne, hála Istennek. A San Francisco-i Operaházban rendeztem például a Rigolettót. Bejártam a világot, de ha az ember eldönt valamit, elkötelezi magát, akkor annak következményei vannak. Én a külföldi rendezői munkámat áldozom. A sok külföldön szerzett tapasztalat pedig segíti majd a miskolci munkát.
– Mit hoz Miskolcra a határon túli pályájából?
– A nemzetközi kapcsolatrendszer nagyon fontos lesz, úgy vélem. Sokat tanultam abból, hogyan működik Oroszországban a színház, abból, mit jelent a San Francisco-i profizmus, vagy a Yekatyeriburgi -41 fok Celsius. A miskolci nemzetiben dolgozó díszlettervező barátaim azt mondták, Magyarország legjobb műszaki csapata van Miskolcon, ami nagyon fontos. Az, hogy megbízhatsz a tökéletes technikai megvalósításban, legalább annyira lényeges, mint az, hogy a színész életre hívja a szerepet.
– Kiss Csaba pályázatában nagy hangsúlyt fektet a fiatal generációra, a legkisebbektől kezdve. A nehezen megfogható réteg azonban az egyetemista korosztály. Az ő megérintésükre milyen ötlete van?
– Ki kell lépnünk a színházból. Fontos, hogy tudatosodjon, a színház nem egy zárt terep, sokkal inkább nyitott tér. Minden korosztályra figyelni fogunk, ebben nagy szerepe lesz a kulturális intézményekkel és az iskolákkal ápolt, jó kapcsolatnak. Az egyetemista korosztály a legnehezebben megfogható. Olyasmit kell nekik kínálni, amire kíváncsiak. Csupán egy példa: Németországban sikeresek a mai, expresszionista darabok, amelyek fura módon a house zenén keresztül a hip-hopon át mindenféle stílus segítségével dolgozzák fel a mai fiatalok szociális problémáit. Ha például, az egyetemistáknak, egy az ő problémáikkal foglalkozó darabot kínálunk, ami után beszélgetést és egy nagyon jó Dj. bulit rendezünk, talán közelebb kerülhetnek a színházhoz. Vagy ha sikerül, nem csak az óvódásokat, de az iskolások minél szélesebb rétegét megszólítanunk, úgy, hogy akár kimegyünk a színészekkel együtt az iskolába és ott játszunk, akkor őket is közelebb szoktathatnánk a színházhoz. A lényeg, hogy a mMiskolci polgárság minél szélesebb rétegét kell megszólítanunk előadásainkkal. S ily módon a színház igazi agórává válhat.
Kiss J.