A sportág berkeiben járatosak tudják, hogy Soós Istvánné a Miskolci Sportiskola megalakulása, 1998 óta edz gyermekkorcsoportos atlétákat. Már az első évben elnyerte a borsodi egyesület legjobb nevelőedzőjének járó serleget, melyet később egy alkalommal ismét elhódított. Huszonhét esztendeje, hogy tanításra adta a fejét, jelenleg a Pattantyús Ádám Általános Iskola diákjainak a tudását pallérozza.
– Hogyan szerzett tudomást az elismerésről? Csak nem küldöttként került a közgyűlés résztvevői közé? – tudakoltuk a mindig jó kedvű tanárnő-edzőtől.
– Nem, nem, kaptam egy levelet, amelyben arról értesítettek, hogy szeretnék az eseményen átadni nekem az elismerést. Mit mondjak? Körülbelül húsz centire lebegtem örömömben a föld felett. Természetesen nem a különböző plecsnikért végzem, végezzük a dolgunkat a kollégákkal, de tagadhatatlan, hogy az melengeti az ember szívét, ha mások is észreveszik a munkáját, és felfigyelnek a tevékenységére.
– Ön ízig-vérig utánpótlás-nevelő edzőnek tartja magát?
– Pontosan fogalmazott. Gyerekekkel, mégpedig a 9-12 éves korosztállyal foglalkozom, és ez a munka tökéletesen kielégít. Ez az alsó tagozatos, gyermek korcsoportba tartozókat öleli fel, és a részükre általános képzést adunk. A kiválasztás, a szakosodás akkor kezdődik, amikor ezek a gyerekek átkerülnek a serdülő edzőkhöz.
– Soha nem akart idősebbekkel dolgozni?
– Lehet, furcsán hangzik, de nem. Engem a gyerekek világa vonz, és igaz, hogy mindig mindent szinte elölről kell kezdeni, mégis ez a tevékenység ragad magával. Tagadhatatlan, hogy így mi soha nem kerülünk reflektorfénybe, de nem is ez a lényeg. Évekkel korábban adódott egy lehetőségem, elmehettem volna tanítani a Herman Gimnáziumba. A saját gyerekeim beszéltek le róla, és most azt mondhatom, jól tették. Ott már, annak a korosztálynak nem a testnevelés, a mozgás a fontos, hiszen aki tovább akar tanulni, annak minden idejét, energiáját leköti a tananyag megfelelő szintű elsajátítása. A kicsiknél még a csillogó szemek, a ragyogó, figyelő, érdeklődő tekintetek a jellemzőek, engem ez vonz. Az viszont nem titok, hogy nagyon sok serdülő versenyre elutazom, hiszen akkor még, az első viadalokon a mi munkánk eredménye mutatkozik meg. A gyerekek is örülnek neki, hiszen akár csak egy kiadós beszélgetéssel sokat lehet nekik segíteni.
– Könnyen megtalálja a hangot a gyerekekkel?
– Ez nálam soha nem jelentett gondot. Nagy-nagy türelemre van szükség, meg vidámságra, jó kedvre, de nekem az alaptermészetem is ilyen. Egy jó edző vagy pedagógus úgyis észreveszi, ha tanítványának rossz napja van, vagy esetleg fáradt. Ilyenkor más húrokon kell játszani.
– Több egykori, nagy reményekkel induló atléta fiatalon abbahagyta a sportolást, noha rengeteg munkát végeztek el. Hogyan lehetne őket megtartani a sportágban?
– Az én feladatom az, hogy szerettessem meg az atlétikát a gyerekekkel, ennek mindig maximálisan igyekszem eleget tenni. A maradással kapcsolatban annyit mondhatok, hogy valós gondot feszeget. Nekem is voltak ifjúsági válogatott sportolóim (Pásztor Attila, Soós Tamás és mások), akik iskolai elfoglaltság miatt intettek búcsút a sportágnak. Egyre nehezebben tudták összeegyeztetni a tanulást, vagy később a munkát a gyakorlással, másoknál pedig a megfelelő motiváltsággal mutatkoztak gondok.
Doros László
– Hogyan szerzett tudomást az elismerésről? Csak nem küldöttként került a közgyűlés résztvevői közé? – tudakoltuk a mindig jó kedvű tanárnő-edzőtől.
– Nem, nem, kaptam egy levelet, amelyben arról értesítettek, hogy szeretnék az eseményen átadni nekem az elismerést. Mit mondjak? Körülbelül húsz centire lebegtem örömömben a föld felett. Természetesen nem a különböző plecsnikért végzem, végezzük a dolgunkat a kollégákkal, de tagadhatatlan, hogy az melengeti az ember szívét, ha mások is észreveszik a munkáját, és felfigyelnek a tevékenységére.
– Ön ízig-vérig utánpótlás-nevelő edzőnek tartja magát?
– Pontosan fogalmazott. Gyerekekkel, mégpedig a 9-12 éves korosztállyal foglalkozom, és ez a munka tökéletesen kielégít. Ez az alsó tagozatos, gyermek korcsoportba tartozókat öleli fel, és a részükre általános képzést adunk. A kiválasztás, a szakosodás akkor kezdődik, amikor ezek a gyerekek átkerülnek a serdülő edzőkhöz.
– Soha nem akart idősebbekkel dolgozni?
– Lehet, furcsán hangzik, de nem. Engem a gyerekek világa vonz, és igaz, hogy mindig mindent szinte elölről kell kezdeni, mégis ez a tevékenység ragad magával. Tagadhatatlan, hogy így mi soha nem kerülünk reflektorfénybe, de nem is ez a lényeg. Évekkel korábban adódott egy lehetőségem, elmehettem volna tanítani a Herman Gimnáziumba. A saját gyerekeim beszéltek le róla, és most azt mondhatom, jól tették. Ott már, annak a korosztálynak nem a testnevelés, a mozgás a fontos, hiszen aki tovább akar tanulni, annak minden idejét, energiáját leköti a tananyag megfelelő szintű elsajátítása. A kicsiknél még a csillogó szemek, a ragyogó, figyelő, érdeklődő tekintetek a jellemzőek, engem ez vonz. Az viszont nem titok, hogy nagyon sok serdülő versenyre elutazom, hiszen akkor még, az első viadalokon a mi munkánk eredménye mutatkozik meg. A gyerekek is örülnek neki, hiszen akár csak egy kiadós beszélgetéssel sokat lehet nekik segíteni.
– Könnyen megtalálja a hangot a gyerekekkel?
– Ez nálam soha nem jelentett gondot. Nagy-nagy türelemre van szükség, meg vidámságra, jó kedvre, de nekem az alaptermészetem is ilyen. Egy jó edző vagy pedagógus úgyis észreveszi, ha tanítványának rossz napja van, vagy esetleg fáradt. Ilyenkor más húrokon kell játszani.
– Több egykori, nagy reményekkel induló atléta fiatalon abbahagyta a sportolást, noha rengeteg munkát végeztek el. Hogyan lehetne őket megtartani a sportágban?
– Az én feladatom az, hogy szerettessem meg az atlétikát a gyerekekkel, ennek mindig maximálisan igyekszem eleget tenni. A maradással kapcsolatban annyit mondhatok, hogy valós gondot feszeget. Nekem is voltak ifjúsági válogatott sportolóim (Pásztor Attila, Soós Tamás és mások), akik iskolai elfoglaltság miatt intettek búcsút a sportágnak. Egyre nehezebben tudták összeegyeztetni a tanulást, vagy később a munkát a gyakorlással, másoknál pedig a megfelelő motiváltsággal mutatkoztak gondok.
Doros László