Jó pár évvel ezelőtt Budapesten élő ausztrál származású építészbarátommal beszélgettem, aki arról regélt, hogy Brisbane mellett a nagybátyja ültetvényein aboriginalok, vagyis ausztrál őslakosok élnek. Két és félmilliós város a Nagy korallzátonyhoz legközelebb eső metropolis és ha ide ellátogatok, akkor egy különleges utazásban lehet részem. Elintézi, hogy magukkal vigyenek körútjukra az őslakosok, ugyanis ők egy év alatt hatalmas kört írnak le a Nagy korallzátony szigetvilágában, újra és újraélve őseik vándorlását! A helyszíneken felelevenítik az ük és szép apák történeteit, aminek köszönhetően kapcsolatba lépnek a múlttal! Nem szóltam semmit, tetszett az ötlet, gyönyörű utazás lehet, persze azt is megjegyezte, hogy a fehér cápa támadását is esetenként túl kell élni, ez a lehetőség azonban az azonnali csónakba szállás és a repülőjegy megvételétől eltántorított!
El is felejtettem a történetet és egyszer úgy mentem haza a szülői házba, hogy senki sem volt otthon. Anyám mindig megvetett ággyal és vacsorával várt, minden készen volt, soha semmivel sem kellett törődnöm, az est végén elköszöntünk, csak le kellett feküdnöm. Hát most semmit sem találtam, nem tudtam hol a lepedő, az ágynemű, a tiszta törülköző és kénytelen voltam egy spontán házkutatást tartani! A nagy összevisszaságban és keresgélésben véletlenül az ebédlőben kinyitottam a nagymamám szekrényét, kitártam a régi Art decos hatalmas ajtaját és Zsófi nagymamám jellegzetes illata hihetetlen erővel csapott meg. Abban a pillanatban éreztem, ott áll mellettem! Automatikusan megfordultam, köszönni akartam, azonban az ebédlőasztalon átnézve a háromosztatú fésülködő-tükrében csak a döbbent arcomat láthattam! Igen, abban a pillanatban az építész barátom aboriginálos története villant be, csónakba ültem, vízre szálltam, belekapaszkodtam az előttem álló ebédlőszék támlájába, láttam és hallottam ahogy nagymamám énekelve a fürdőkádban ringat, amit valamikor nagyon-nagyon szerettem!
Végül a döbbent és süket csend józanított ki, nem keresgéltem többet semmit, ahogy voltam egy pokrócot magamra húzva elaludtam!
A napokban valami hasonló érzésem volt a miskolci Lovagi tornák terén, amikor István a király lovas színházi bemutatójáról forgattam. Utólag bevallom, sok kedvem nem volt az egészhez, fölöslegesnek éreztem, egy újabb István a király, hova spilázni már ezt az egészet! De hát a munka az munka, riportok, kapkodás, rohanás, Pintér Tiborral, a rendező-színésszel végül csak a szünetben tudtam a beszélgetést elkészíteni. Szünet után, úgymond a munkával végezve, a szemközti lelátóra felmentem, én is lássam az előadást! Ülőhelyet nem találtam, ezért a lelátó tetején, a székek mögött állva néztem a bemutatót, nyugodtan szemlélődtem, mindig szeretem a közönség reakcióit is figyelni, hát most bőven volt erre lehetőségem.
A zene, a látvány, a lovak vágtája, dübögése, ziháló párájuk magával sodort engem is, és egyre inkább úgy éreztem, hogy igen, az eddigi István a király bemutatókból a lovak hiányoztak! A produkció előtt leszakadó vihar miatt sárban, csúszós homokban rohantak, veszélyessé változtatva a produkciót, a színészek csapzottakká, ázottakká, ziláltakká váltak, nekik is meg kellett birkózniuk az elemekkel, és ettől nagyon életszerűvé vált az előadás! Koppányt felnégyelik, lefordul és beleroskad a sárba, majd elhurcolják! István fejére kerül a korona és a Himnusz felcsendülő dallamára már egyként áll fel a küzdőtér és énekli az Isten, áldd meg a magyart! Szokásom szerint magasan kezdem, majd a negyedik sortól, mivel most nem lát senki, nyugodtan egy akkorddal lejjebb folytathatom a Bal sors akit régen tép strófát, a bizonytalan bariton hangom szabadon szárnyalhat az esti homályban! Együtt énekelek a tömeggel, önfeledten és boldogan, átélve a honfoglalás gyötrelmes pillanatát!
Igen, az életünk és múltunk bizonyos stációit, csendben, meghitt formában vagy hangosan, közösen, eggyé válva, mindenképpen újra és újra át kell élnünk! Az elkövetkező ezer év folyamatosan megköveteli tőlünk, hogy tudatosítsuk mi a fontos és kevésbé fontos, mit kell megőriznünk és mi az, amit semmiképp sem feledhetünk!
Ezt a felismerést köszönjük Pintér Tibor és Szemán Jani!