– Mindig közművelődési területre készült?
– Ha úgy vesszük igen, bár – családi hagyományainknál fogva is – először inkább a pedagógiai pálya vonzott: latin–történelem szakos tanár szerettem volna lenni. Aztán másképp alakult, pályám elején hat évet töltöttem el könyvesboltban, 1971-ben kerültem az Ady Művelődési Házba. Később, 1983-ban az intézmény vezetője lettem, majd 1991-től mostanáig folyamatosan a szabadidőközpont igazgatója.
– Nagyon hosszú, évtizedeken, gazdasági, politikai változásokon átívelő időszakot töltött el a város egyik meghatározó kulturális intézmények az élén. Kialakított valamiféle ars poeticát, irányvonalat, amelyhez mindig tartotta magát, hogy a változó körülmények között is eredményesen tudjanak működni?
– Hogy is mondjam... ez az intézmény a diósgyőriek számára lett létrehozva, vezetőinek, munkatársainak sem lehetett, lehet tehát más feladata, célkitűzése, mint hogy a maga eszközeivel erősítse az itt élőkben, ideköltözőkben a helyi identitást. Az elmúlt években nagyon sok változás történt, az intézményhez került a vár, a várfürdő, a vasgyári közösségi ház, megalakult a Diósgyőri Rádió. Mindez folyamatosan új kihívások elé állított minket is, befolyással volt feladatainkra, tevékenységünkre. Én azonban mindig arra törekedtem, hogy az intézményhez kötődő közművelődési tevékenység ne csak a fesztiválok, rendezvények állandó szervezését jelentse – mint ahogy ezt sokan hiszik – hanem azt a folyamatos közösségi, közösségépítő munkát is, amely céljából ezek az intézmények eredetileg létre lettek hozva. Példaként említem: ha mi szerveztünk diszkót, ott a rendezők mentálhigiénés munkatársak voltak – és nem kidobóemberek, mint manapság, a szórakozóhelyeken. A problémás fiatalokhoz pedig családsegítő szakembereket hívtunk, nem rendőröket. Terveinknek és az elvárásoknak persze gátat szabtak a lehetőségek, az épület adottságai – a körülményekhez alkalmazkodva, mindig próbáltuk a lehető legtöbbet nyújtani.
– Miskolcnak a múltban volt egy sajátos acélvárosi „image”-ja – elsősorban az ipar fellegváraként emlegették, a kultúra kapcsán igen ritkán került szóba. Kaptak ebben az időszakban elegendő támogatást?
– Azt tudom mondani, hogy Miskolc mindig, minden városvezetés alatt erejét meghaladó módon támogatta a kultúrát és a közművelődést. Elég, ha csak Diósgyőrben megnézzük az ilyen jellegű kialakult épület-struktúrát: itt volt az Ady Művelődési Ház, tőle nem messze Vasas Művelődési Központ, aztán az Ifjúsági Ház, a Bartók Béla Közösségi Ház – és sorolhatnám tovább. Minden városrésznek megvoltak a művelődési intézményei, s biztosítottak voltak a működési feltételek is. A tevékenységünk jellege volt más az elmúlt évtizedekben: a közösségi-művelődési házak munkatársai sokat jártak ki a gyárakba, üzemekbe, mi például a perecesi, lyukói bányaterületen rendeztünk író-olvasó találkozókat. Nagyon nagy igény volt erre, s egy pici szójátékkal élve szerintem ma is arra kellene törekedni, hogy a közművelődés valóban a köz művelődését jelentse. Hiszem és vallom: annak, amit mi csinálunk, csak úgy van értelme, ha oda tudjuk vinni a kultúrát, a művelődést az emberek hétköznapjaiba, s részévé tudjuk tenni az életüknek. Ennek nagyon nagy jelentősége van, hiszen ez, a „hétköznapi kultúra” – illetve ennek hiánya – mindenhol tetten érhető. Abban is, ki, milyenre festi a házfalát, kerítését, s abban is, mennyire uralkodik el a fiatalok mentalitásában a „rúgj bele, törd össze” hozzá állás – aminek sajnos manapság lépten-nyomon tanúi lehetünk.
– Gyakran mondjuk, mondják, hogy Miskolc az elmúlt években „újrafogalmazta” magát, elindult egy kulturális alapú városépítés. Ön szerint milyen szerepe van ebben a Diósgyőri Ady Endre Kulturális és Szabadidő Központnak?
– Véleményem szerint kulcsszerepe kell, hogy legyen, ehhez azonban természetesen meg kell felelnie a feladatnak, s egyértelműen ki kell jelölnie, meg kell határoznia a saját helyét, szerepét a város kulturális életében. Mint már említettem, ez a közösségi ház annak idején a diósgyőriek számára, az ő kulturális, művelődési igényük kiszolgálására lett létrehozva. Elsősorban tehát még így, kibővítve is ezt a célt kell szolgálnia. Nem versenyeznie kell a belvárosi intézményekkel – a színházzal, a Művészetek Házával – hanem a maga adottságaival, lehetőségeivel ki kell egészítenie azok tevékenységét, szolgáltatásait.
– Mire a legbüszkébb, ha visszatekint az intézményben eltöltött időszakra?
– A büszkeség talán nem a megfelelő szó erre, de nagyon örülök például annak, hogy működésünket soha nem érintette a politika, a város mindenkori irányítói párthovatartozástól függetlenül, támogatásra érdemesnek tartották azt a szakmai munkát, amit végeztünk. Örülök, hogy felkészült, elhivatott kollégákkal dolgozhattam együtt, akik – kicsit az én befolyásomra is – felismerték, mennyire fontos, hogy állandóan tanuljanak, képezzék magukat. Folyamatosan meg tudtuk újítani a rendezvényeinket, elindultak a Várszínházi Esték, újraindítottuk például a Disógyőri Búcsút, a Borsodi Fonót – ehhez kapcsolódva, új kezdeményezésként létrehoztuk a Gyermek Borsodi Fonót is, amelynek legutóbb, egyes napokon 900 résztvevője volt. Nagyon sok mindent meg lehetne itt említeni, de tősgyökeres diósgyőri lokálpatriótaként talán annak örülök leginkább, hogy a magam eszközeivel tehettem valamit a városrész értékeinek ápolásáért, megőrzéséért, az itt élő emberek közösségi életének, művelődésének előmozdításáért.
Sz. S.
– Ha úgy vesszük igen, bár – családi hagyományainknál fogva is – először inkább a pedagógiai pálya vonzott: latin–történelem szakos tanár szerettem volna lenni. Aztán másképp alakult, pályám elején hat évet töltöttem el könyvesboltban, 1971-ben kerültem az Ady Művelődési Házba. Később, 1983-ban az intézmény vezetője lettem, majd 1991-től mostanáig folyamatosan a szabadidőközpont igazgatója.
– Nagyon hosszú, évtizedeken, gazdasági, politikai változásokon átívelő időszakot töltött el a város egyik meghatározó kulturális intézmények az élén. Kialakított valamiféle ars poeticát, irányvonalat, amelyhez mindig tartotta magát, hogy a változó körülmények között is eredményesen tudjanak működni?
– Hogy is mondjam... ez az intézmény a diósgyőriek számára lett létrehozva, vezetőinek, munkatársainak sem lehetett, lehet tehát más feladata, célkitűzése, mint hogy a maga eszközeivel erősítse az itt élőkben, ideköltözőkben a helyi identitást. Az elmúlt években nagyon sok változás történt, az intézményhez került a vár, a várfürdő, a vasgyári közösségi ház, megalakult a Diósgyőri Rádió. Mindez folyamatosan új kihívások elé állított minket is, befolyással volt feladatainkra, tevékenységünkre. Én azonban mindig arra törekedtem, hogy az intézményhez kötődő közművelődési tevékenység ne csak a fesztiválok, rendezvények állandó szervezését jelentse – mint ahogy ezt sokan hiszik – hanem azt a folyamatos közösségi, közösségépítő munkát is, amely céljából ezek az intézmények eredetileg létre lettek hozva. Példaként említem: ha mi szerveztünk diszkót, ott a rendezők mentálhigiénés munkatársak voltak – és nem kidobóemberek, mint manapság, a szórakozóhelyeken. A problémás fiatalokhoz pedig családsegítő szakembereket hívtunk, nem rendőröket. Terveinknek és az elvárásoknak persze gátat szabtak a lehetőségek, az épület adottságai – a körülményekhez alkalmazkodva, mindig próbáltuk a lehető legtöbbet nyújtani.
– Miskolcnak a múltban volt egy sajátos acélvárosi „image”-ja – elsősorban az ipar fellegváraként emlegették, a kultúra kapcsán igen ritkán került szóba. Kaptak ebben az időszakban elegendő támogatást?
– Azt tudom mondani, hogy Miskolc mindig, minden városvezetés alatt erejét meghaladó módon támogatta a kultúrát és a közművelődést. Elég, ha csak Diósgyőrben megnézzük az ilyen jellegű kialakult épület-struktúrát: itt volt az Ady Művelődési Ház, tőle nem messze Vasas Művelődési Központ, aztán az Ifjúsági Ház, a Bartók Béla Közösségi Ház – és sorolhatnám tovább. Minden városrésznek megvoltak a művelődési intézményei, s biztosítottak voltak a működési feltételek is. A tevékenységünk jellege volt más az elmúlt évtizedekben: a közösségi-művelődési házak munkatársai sokat jártak ki a gyárakba, üzemekbe, mi például a perecesi, lyukói bányaterületen rendeztünk író-olvasó találkozókat. Nagyon nagy igény volt erre, s egy pici szójátékkal élve szerintem ma is arra kellene törekedni, hogy a közművelődés valóban a köz művelődését jelentse. Hiszem és vallom: annak, amit mi csinálunk, csak úgy van értelme, ha oda tudjuk vinni a kultúrát, a művelődést az emberek hétköznapjaiba, s részévé tudjuk tenni az életüknek. Ennek nagyon nagy jelentősége van, hiszen ez, a „hétköznapi kultúra” – illetve ennek hiánya – mindenhol tetten érhető. Abban is, ki, milyenre festi a házfalát, kerítését, s abban is, mennyire uralkodik el a fiatalok mentalitásában a „rúgj bele, törd össze” hozzá állás – aminek sajnos manapság lépten-nyomon tanúi lehetünk.
– Gyakran mondjuk, mondják, hogy Miskolc az elmúlt években „újrafogalmazta” magát, elindult egy kulturális alapú városépítés. Ön szerint milyen szerepe van ebben a Diósgyőri Ady Endre Kulturális és Szabadidő Központnak?
– Véleményem szerint kulcsszerepe kell, hogy legyen, ehhez azonban természetesen meg kell felelnie a feladatnak, s egyértelműen ki kell jelölnie, meg kell határoznia a saját helyét, szerepét a város kulturális életében. Mint már említettem, ez a közösségi ház annak idején a diósgyőriek számára, az ő kulturális, művelődési igényük kiszolgálására lett létrehozva. Elsősorban tehát még így, kibővítve is ezt a célt kell szolgálnia. Nem versenyeznie kell a belvárosi intézményekkel – a színházzal, a Művészetek Házával – hanem a maga adottságaival, lehetőségeivel ki kell egészítenie azok tevékenységét, szolgáltatásait.
– Mire a legbüszkébb, ha visszatekint az intézményben eltöltött időszakra?
– A büszkeség talán nem a megfelelő szó erre, de nagyon örülök például annak, hogy működésünket soha nem érintette a politika, a város mindenkori irányítói párthovatartozástól függetlenül, támogatásra érdemesnek tartották azt a szakmai munkát, amit végeztünk. Örülök, hogy felkészült, elhivatott kollégákkal dolgozhattam együtt, akik – kicsit az én befolyásomra is – felismerték, mennyire fontos, hogy állandóan tanuljanak, képezzék magukat. Folyamatosan meg tudtuk újítani a rendezvényeinket, elindultak a Várszínházi Esték, újraindítottuk például a Disógyőri Búcsút, a Borsodi Fonót – ehhez kapcsolódva, új kezdeményezésként létrehoztuk a Gyermek Borsodi Fonót is, amelynek legutóbb, egyes napokon 900 résztvevője volt. Nagyon sok mindent meg lehetne itt említeni, de tősgyökeres diósgyőri lokálpatriótaként talán annak örülök leginkább, hogy a magam eszközeivel tehettem valamit a városrész értékeinek ápolásáért, megőrzéséért, az itt élő emberek közösségi életének, művelődésének előmozdításáért.
Sz. S.