– Ebben a házban kezdte a pályafutását és itt is fejezi be a közművelődésben eltöltött évtizedek után. Olyan sorsszerűnek tűnik, nem?
– Az élet furcsa játéka, hogy én 1972-ben pont ebben a házban, a mostani Csodamalom Bábszínházban kezdtem a pályámat és kisebb-nagyobb kitérőkkel a városban lévő művelődési házak, központok között ingázva és ezekben több-kevesebb időt kitöltve itt végzem be az aktív pályafutásomat.
– Akkor picit nosztalgiázzunk. Emlékszik, milyen volt először belépni ebbe a házba?
– Nagy kihívás volt – tulajdonképpen egész életemben végigkísértek a kihívások. Hogy valamiből – leginkább a nincsből – teremteni. Amikor idejöttem, a Művészeti és Propaganda Irodában már a művészetek felé nyitottak. Akkor virágzott fel a városban a sokat emlegetett Miskolci Rövidfilm Fesztivál, ami végül is nem lehetett annyira rossz, mert idővel nemzetközivé terebélyesedett. Akkor indultak az avasi templomban az orgonakoncertek és pezsgő képzőművészeti élet folyt a városban. Nagyon eleven volt akkor a művésztelep. Naponta fordultak meg az irodánkban művészemberek – a mai színházterem a Kossuth utcai házban akkor egy hatalmas kiállítóterem volt – sok anyag befért. A Muzsikáló Udvarban pedig akkor indítottuk a már prosperáló szimfonikus zenekarral és a tagjaikból alakult kamarazenekarokkal a remek hangulatú koncerteket. Előadásokat is tartottunk, Mozart-kisoperákat, melyekre azóta is mindenki nosztalgiával emlékezik. ArtKino címmel művészmozi működött. A belvárosi szabadtéri színpadot is közös akarattal hoztuk létre és ott is fantasztikus előadások születtek. Az Akropolisz Szabadtéri Színpad is működött és a diósgyőri várból is szép emlékeim vannak. Még a próbáknak is jó hangulatuk volt – mert az emberek nem rohantak, a művészek idejöttek, barátkoztak, lehetett egymástól tanulni. Aztán a politikai változások miatt kicsit az egész kulturális élet átalakult Miskolcon. És mi, ezen a területen dolgozók valahogy mindig mentünk a változásokkal.
– Bizonyára sokáig lehet sorolni az előzményeket, de ez az út a Csodamalom Bábszínházba vezetett. Kicsit más feladat volt, mint a szabadtéri színház…
– …mégiscsak színház! Bár be kell vallanom, hogy nem ide szóltak a terveim, de a felkérések nyomán egyre jobban izgatott, hogy mi is történik itt. A felnőttek nem tudják, milyen a munka ebben az intézményben és miután idejöttem, én is megtapasztaltam, hogy sokan csak legyintenek: valaki belebújik abba a kesztyűsbábba, valamit bohóckodik és kész a produkció! Én is itt tapasztaltam meg, hogy ez gyönyörű, komplex, hatezer éves művészet, amibe sok minden belefér, sok mindent adhat. A korábbi tapasztalataimmal összehasonlítva rá kellett jönnöm, hogy ebben több van, mint az élő színházban. Ha egy művész kiáll a színpadra, nem tudja magát megtagadni, de a bábszínházban egy marék papírból már lehet Szent Johannát csinálni, mert a papír itt az éghetőséget juttatja eszünkbe és tagadhatatlan, hogy kreativitás és fantázia mindenképpen kell ehhez.
– Tíz év elteltével valami mást kell már ebben az intézményben csinálni, mint amikor kezdte. Egy amatőr társulattal kellett építkezni és folyton újítani. Mi most a cél?
– Kemény utat kellett bejárnom itt az elmúlt évek alatt – és azt is be kell vallanom, hogy az első egy-két év majdnem a feladásig ment nálam. De ez valahogy nincs a természetemben. Mert a csalódásokkal együtt a felismerés is megjött, hogy ebben remek lehetőségek vannak. Mert a legfontosabb, hogy a bábjátszásban a szórakoztatáson túl a nevelésnek fontos szerepe van. És azt gondoltam, a társulattal együtt túl kell azon lépnünk, hogy csak bábszínházat csinálunk – ezt minden irányba fejleszteni kell. Akkor jött többek között a bábterápia is 2000-ben.
– Sok sikert hozott a társulatnak a bábterápia, a foglalkozások a sérült gyerekekkel.
– Ez valóban így van! Sok pályázatot nyertünk azóta, a pénzt pedig arra fordítottuk, hogy ezeknek a gyerekeknek újabb és újabb eszközöket vásároljunk, minőségben emeljük a bábszínházi foglalkozásokat, indukciós hurokkal szereltük fel az előadótermet a hallássérültek miatt, stb. A legnagyobb elismerés pedig a szülőktől jön és a gyerekektől, akik jól érzik itt magukat. Ez igazából a 2007-es évben csúcsosodott ki, amikor a szociális és munkaügyi miniszter a bábszínházat kitüntette ezért a tevékenységéért, de én az idén a várostól kapott Nívó-díjban is annak lenyomatát látom, amit mi a sérült gyerekekért teszünk. Persze mindez arról is szól, hogy gyermekcentrummá kell válnia ennek az intézménynek és szerintem jó úton haladunk efelé. Nemcsak szórakoztatnunk kell, hanem segítséget nyújtani abban, hogy az értékeket felismerjék a kicsik. Közös összefogással: a szülőkkel, a pedagógusokkal mi is tudunk segíteni eligazodni a gyerekeknek a világban!
– Az élet furcsa játéka, hogy én 1972-ben pont ebben a házban, a mostani Csodamalom Bábszínházban kezdtem a pályámat és kisebb-nagyobb kitérőkkel a városban lévő művelődési házak, központok között ingázva és ezekben több-kevesebb időt kitöltve itt végzem be az aktív pályafutásomat.
– Akkor picit nosztalgiázzunk. Emlékszik, milyen volt először belépni ebbe a házba?
– Nagy kihívás volt – tulajdonképpen egész életemben végigkísértek a kihívások. Hogy valamiből – leginkább a nincsből – teremteni. Amikor idejöttem, a Művészeti és Propaganda Irodában már a művészetek felé nyitottak. Akkor virágzott fel a városban a sokat emlegetett Miskolci Rövidfilm Fesztivál, ami végül is nem lehetett annyira rossz, mert idővel nemzetközivé terebélyesedett. Akkor indultak az avasi templomban az orgonakoncertek és pezsgő képzőművészeti élet folyt a városban. Nagyon eleven volt akkor a művésztelep. Naponta fordultak meg az irodánkban művészemberek – a mai színházterem a Kossuth utcai házban akkor egy hatalmas kiállítóterem volt – sok anyag befért. A Muzsikáló Udvarban pedig akkor indítottuk a már prosperáló szimfonikus zenekarral és a tagjaikból alakult kamarazenekarokkal a remek hangulatú koncerteket. Előadásokat is tartottunk, Mozart-kisoperákat, melyekre azóta is mindenki nosztalgiával emlékezik. ArtKino címmel művészmozi működött. A belvárosi szabadtéri színpadot is közös akarattal hoztuk létre és ott is fantasztikus előadások születtek. Az Akropolisz Szabadtéri Színpad is működött és a diósgyőri várból is szép emlékeim vannak. Még a próbáknak is jó hangulatuk volt – mert az emberek nem rohantak, a művészek idejöttek, barátkoztak, lehetett egymástól tanulni. Aztán a politikai változások miatt kicsit az egész kulturális élet átalakult Miskolcon. És mi, ezen a területen dolgozók valahogy mindig mentünk a változásokkal.
– Bizonyára sokáig lehet sorolni az előzményeket, de ez az út a Csodamalom Bábszínházba vezetett. Kicsit más feladat volt, mint a szabadtéri színház…
– …mégiscsak színház! Bár be kell vallanom, hogy nem ide szóltak a terveim, de a felkérések nyomán egyre jobban izgatott, hogy mi is történik itt. A felnőttek nem tudják, milyen a munka ebben az intézményben és miután idejöttem, én is megtapasztaltam, hogy sokan csak legyintenek: valaki belebújik abba a kesztyűsbábba, valamit bohóckodik és kész a produkció! Én is itt tapasztaltam meg, hogy ez gyönyörű, komplex, hatezer éves művészet, amibe sok minden belefér, sok mindent adhat. A korábbi tapasztalataimmal összehasonlítva rá kellett jönnöm, hogy ebben több van, mint az élő színházban. Ha egy művész kiáll a színpadra, nem tudja magát megtagadni, de a bábszínházban egy marék papírból már lehet Szent Johannát csinálni, mert a papír itt az éghetőséget juttatja eszünkbe és tagadhatatlan, hogy kreativitás és fantázia mindenképpen kell ehhez.
– Tíz év elteltével valami mást kell már ebben az intézményben csinálni, mint amikor kezdte. Egy amatőr társulattal kellett építkezni és folyton újítani. Mi most a cél?
– Kemény utat kellett bejárnom itt az elmúlt évek alatt – és azt is be kell vallanom, hogy az első egy-két év majdnem a feladásig ment nálam. De ez valahogy nincs a természetemben. Mert a csalódásokkal együtt a felismerés is megjött, hogy ebben remek lehetőségek vannak. Mert a legfontosabb, hogy a bábjátszásban a szórakoztatáson túl a nevelésnek fontos szerepe van. És azt gondoltam, a társulattal együtt túl kell azon lépnünk, hogy csak bábszínházat csinálunk – ezt minden irányba fejleszteni kell. Akkor jött többek között a bábterápia is 2000-ben.
– Sok sikert hozott a társulatnak a bábterápia, a foglalkozások a sérült gyerekekkel.
– Ez valóban így van! Sok pályázatot nyertünk azóta, a pénzt pedig arra fordítottuk, hogy ezeknek a gyerekeknek újabb és újabb eszközöket vásároljunk, minőségben emeljük a bábszínházi foglalkozásokat, indukciós hurokkal szereltük fel az előadótermet a hallássérültek miatt, stb. A legnagyobb elismerés pedig a szülőktől jön és a gyerekektől, akik jól érzik itt magukat. Ez igazából a 2007-es évben csúcsosodott ki, amikor a szociális és munkaügyi miniszter a bábszínházat kitüntette ezért a tevékenységéért, de én az idén a várostól kapott Nívó-díjban is annak lenyomatát látom, amit mi a sérült gyerekekért teszünk. Persze mindez arról is szól, hogy gyermekcentrummá kell válnia ennek az intézménynek és szerintem jó úton haladunk efelé. Nemcsak szórakoztatnunk kell, hanem segítséget nyújtani abban, hogy az értékeket felismerjék a kicsik. Közös összefogással: a szülőkkel, a pedagógusokkal mi is tudunk segíteni eligazodni a gyerekeknek a világban!