„Hajnalban történt, amikor elvittek. De én nem fogok most itten panaszkodni, majd megmondom, hogy miért.” Kezdte a Gulágon eltöltött tíz év történetét a 95 éves, örömtől sugárzó bencés szerzetes, akin nyoma sem látszik a munkatáborban eltöltött kemény és borzalmas évek megpróbáltatásainak. „1946 tavaszán tartóztatott le a magyar kommunista rendőrség. Elvittek az Andrássy út 60-ba. Oda, ahol most a Terror Háza Múzeum van. Olyan fél ötre értünk oda. Ha az ember ott átlép a küszöbön, megszűnik embernek lenni. Ott már az rúg bele, aki akar. Én ott kezdtem a börtönéletemet. Egy szandál sem volt rajtam. Teljesen pucéran két reflektor két oldalról megvilágított, s a sötétből szórták rám a rágalmakat. Hát mi ez, ha nem az emberi méltóság megalázása? Nappal nem volt szabad leülnünk. Egy lépést ide, egyet oda tettem a cellámban, mert nem volt több hely. És imádkoztam.
Összetett kézzel adtam azért hálát, hogy a jó Isten fegyelmezettre nevelt. Ezért bírtam ezeket a megaláztatásokat.” Az Andrássy úton négy héten keresztül hallgatták ki és kínozták, majd átvitték a Markó utcai fogházba, s miután itt sem tudtak vele mit kezdeni három hét múlva átkerült a gulágra.
„A szovjeteknek nagy rutinjuk van a börtönvilágban, a kihallgatásokban. Tőlük megkaptam a magamét: tízesztendős kényszermunka-ajándékot a Szovjetunióban lévő gulág rabtelepeken. Moszkvától 900 kilométerre, keletre voltam. Februárban kerültünk oda, akkor mínusz 46 fok volt. Úgy bőgtem, mint egy kölök, mert a vonaton az egyik szovjet rabtársam ellopta a cipőmet. Pokoli fájdalmam volt addig, míg el nem halt a lábam. Azóta már kutya baja sincs, mert azért mégiscsak a jó Istené az utolsó szó.” Ötvenháromezer különféle nációjú rabbal volt a lágerkörzetben. Pihenőnap nélkül napi kilenc órát dolgoztak. Huszonhat és fél ezren belehaltak a körülményekbe. Mégis kitüntetésnek vette, hogy takaríthatta a folyosót, pucolhatta a WC-t, s munka közben énekelve gyóntathatta halálra váró társait, s itt jött rá arra, hogy miért is került ide.
„Megértettem: az volt az én küldetésem, hogy tartsam a lelket a rabtársaimban. Azt gondoltuk: a kutyafáját, a milliókból százan és ezren, tán százezren túlélik. Én sem vagyok silányabb, én is túl fogom élni. Haza akartunk jönni, túl akartuk élni azt a poklot, és megszövegeztük a túlélés négy szabályát. Hadd mondjam el, mert ez a mai magyar életre is vonatkozik. Az első szabály: a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert akkor mindig gyengébb lesz az ember. Ezt úgy oldottuk meg, hogy nem engedtük, hogy valamelyikünk is panaszkodjon. Ha valaki elkezdett zúgolódni, azt mondtuk: Beszélj a szakmádról. Arról mindenki tudott beszélni. Nem engedtük, hogy elégedetlenkedjünk, és az akaraterő is nagyon-nagyon sokat jelentett. A második szabály: a szenvedést nem szabad keresni, jön az magától. Keresni kell, észre kell venni az élet apró örömeit. Az apró örömeket pedig meg kell örvendezni – ez az élet művészete. Még itt a munkatáborban is. A harmadik szabály a politikai foglyokra vonatkozik, akik persze mindig ártatlannak képzelik magukat. Ehhez el kellett felejtenünk azt a fogalompárt, hogy ártatlan-gazember. Át kellett állnunk a másik fogalompárra: kicsi-gyönge, nagy-erős. Õk voltak a nagyok és erősek, de ebbe mi nem törődhettünk bele. Nekünk meg kellett mutatnunk, hogy különbek, értékesebbek, nemesebbek vagyunk. Ez mozgósítja az emberben az energiákat, és ez kell a szenvedés elviseléséhez, a túléléshez. A negyedik szabály: akinek van hova kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést. Mi, hívő emberek a jó Istenbe kapaszkodunk. És még azt is észrevesszük, hogy a jó Isten segít a mi nyomorúságunkon. Õ is akarja a túlélésünket. Ez adta a legnagyobb erőforrást a túlélésre, az elviselésre.” Olofsson Placid 1955. november végén, utolsóként jött haza a gulágról. Túlélte azt a poklot.
A kommunizmus fekete könyve szerint több mint százmillió ember pusztult el kommunista diktatúra miatt. A kommunizmus embertelenségéért eddig senkit sem vontak felelősségre.
Balogh Csilla
Összetett kézzel adtam azért hálát, hogy a jó Isten fegyelmezettre nevelt. Ezért bírtam ezeket a megaláztatásokat.” Az Andrássy úton négy héten keresztül hallgatták ki és kínozták, majd átvitték a Markó utcai fogházba, s miután itt sem tudtak vele mit kezdeni három hét múlva átkerült a gulágra.
„A szovjeteknek nagy rutinjuk van a börtönvilágban, a kihallgatásokban. Tőlük megkaptam a magamét: tízesztendős kényszermunka-ajándékot a Szovjetunióban lévő gulág rabtelepeken. Moszkvától 900 kilométerre, keletre voltam. Februárban kerültünk oda, akkor mínusz 46 fok volt. Úgy bőgtem, mint egy kölök, mert a vonaton az egyik szovjet rabtársam ellopta a cipőmet. Pokoli fájdalmam volt addig, míg el nem halt a lábam. Azóta már kutya baja sincs, mert azért mégiscsak a jó Istené az utolsó szó.” Ötvenháromezer különféle nációjú rabbal volt a lágerkörzetben. Pihenőnap nélkül napi kilenc órát dolgoztak. Huszonhat és fél ezren belehaltak a körülményekbe. Mégis kitüntetésnek vette, hogy takaríthatta a folyosót, pucolhatta a WC-t, s munka közben énekelve gyóntathatta halálra váró társait, s itt jött rá arra, hogy miért is került ide.
„Megértettem: az volt az én küldetésem, hogy tartsam a lelket a rabtársaimban. Azt gondoltuk: a kutyafáját, a milliókból százan és ezren, tán százezren túlélik. Én sem vagyok silányabb, én is túl fogom élni. Haza akartunk jönni, túl akartuk élni azt a poklot, és megszövegeztük a túlélés négy szabályát. Hadd mondjam el, mert ez a mai magyar életre is vonatkozik. Az első szabály: a szenvedést nem szabad dramatizálni, mert akkor mindig gyengébb lesz az ember. Ezt úgy oldottuk meg, hogy nem engedtük, hogy valamelyikünk is panaszkodjon. Ha valaki elkezdett zúgolódni, azt mondtuk: Beszélj a szakmádról. Arról mindenki tudott beszélni. Nem engedtük, hogy elégedetlenkedjünk, és az akaraterő is nagyon-nagyon sokat jelentett. A második szabály: a szenvedést nem szabad keresni, jön az magától. Keresni kell, észre kell venni az élet apró örömeit. Az apró örömeket pedig meg kell örvendezni – ez az élet művészete. Még itt a munkatáborban is. A harmadik szabály a politikai foglyokra vonatkozik, akik persze mindig ártatlannak képzelik magukat. Ehhez el kellett felejtenünk azt a fogalompárt, hogy ártatlan-gazember. Át kellett állnunk a másik fogalompárra: kicsi-gyönge, nagy-erős. Õk voltak a nagyok és erősek, de ebbe mi nem törődhettünk bele. Nekünk meg kellett mutatnunk, hogy különbek, értékesebbek, nemesebbek vagyunk. Ez mozgósítja az emberben az energiákat, és ez kell a szenvedés elviseléséhez, a túléléshez. A negyedik szabály: akinek van hova kapaszkodnia, annak könnyebb elviselnie a szenvedést. Mi, hívő emberek a jó Istenbe kapaszkodunk. És még azt is észrevesszük, hogy a jó Isten segít a mi nyomorúságunkon. Õ is akarja a túlélésünket. Ez adta a legnagyobb erőforrást a túlélésre, az elviselésre.” Olofsson Placid 1955. november végén, utolsóként jött haza a gulágról. Túlélte azt a poklot.
A kommunizmus fekete könyve szerint több mint százmillió ember pusztult el kommunista diktatúra miatt. A kommunizmus embertelenségéért eddig senkit sem vontak felelősségre.
Balogh Csilla