Ugrás a tartalomra

Új utakon az idegsebészetben

Létrehozva
Nemzeti ünnepünk, március 15. alkalmából a Magyar Köztársaság Érdemrend középkeresztjét (polgári tagozat) kapta Csókay András, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Kórház idegsebészeti osztályvezető főorvosa.
Az indoklás szerint az elismerést a magyar népegészségügyért végzett áldozatos munkájáért, az általa meghonosított, korszakújító, új műtéti megoldásokat kifejlesztő munkássága elismeréseként kapta meg. Ennek apropóján beszélgettünk a főorvossal.

– Hogyan lesz valakiből idegsebész orvos, mi vonzotta erre a területre?
– A koponya- és a gerincsérülések vonzottak az idegsebészet területére, ez érdekelt nagyon, és orvosi pályám első tíz évében ezekre koncentráltam. Az embert egy-egy benyomás indítja el egy úton, vagy készteti váltásra, valahogy így voltam én is 2003-ban, amikor aztán elkezdtem az agydaganatokkal és agyérbetegségekkel is jobban foglalkozni.
 
– Mi volt a „benyomás”?
– Ha egy súlyos koponyasérült kerül kórházba, akkor valamivel érthetőbb, ha ennek komolyabb következményei vannak, hiszen egy sérülés miatt áll elő a helyzet. Az agydaganatok esetén azonban gyakran egyébként jó állapotú, sokszor fiatal embereknél lépnek fel nagyon súlyos szövődmények, ami sokkal tragikusabb, még jobban megfogja az embert.
 
– Milyen úton indult el ezen a területen?
– Az az érdekes helyzet alakult ki az elmúlt tíz évben, hogy a sugársebészet „elvitte a 3 centinél kisebb daganatokat”. Így a sebészeti gyakorlat csökkent, de pont a legnehezebben megközelíthető, óriásdaganatok maradtak az idegsebészetre. Ezt az ellentmondást szerettem volna feloldani, és erre egy utat találtam a munkacsoportommal. 2003 óta nagyjából 6-700 elhunyton végeztünk el mintegy 1500 gyakorló műtétet. Ezek olyan új sebészeti ötleteket adtak, melyeket már külföldön is nagy sikerrel mutattunk be, de a leglényegesebb, hogy a súlyos szövődmények aránya – így a halálesetek száma is – csökkenő tendenciát mutat, annak ellenére, hogy a műtétek száma, így a rutinszerzés lehetősége negyedére, ötödére csökkent.

– Azt gondolnánk, hogy a boncolás szerves része az orvostudomány fejlődésének. Ez nem így van?
– Az úgynevezett kadaver műtéteket frissen elhunytakon végezzük, a hivatalos boncolási folyamatba illesztve. Ebben óriási segítséget kaptunk Antalfi Bálint tanár úrtól és csapatától, a boncmesterektől a Diósgyőri Kórházban. Nem új dolog, amire rátaláltunk, háromszáz évvel ezelőtt is valahogy így lehetett az orvostudományban. Azt viszont tényként elmondhatom, hogy a közel ezer alkalomból egyszer sem találkoztam műtéti gyakorlatot vagy kutatást végző kollégával a boncteremben. Ezt nem az érdeklődés hiányának tartom, sokkal inkább arról van szó, hogy a ma embere – így az orvos is – rendkívüli módon fél a haláltól, pedig ez az „emberi öröklétnek” csak egy, természetes része, mint a születés vagy más fontos esemény. Ehhez viszont feltétlenül kell egy spirituális elhivatottság is, ezt a Krisztusban való tántoríthatatlan hitem adja meg. A boncműtéteket is imádsággal kezdem, így sokkal könnyebb elviselni a nehézségeit.

– Mit jelent a kutatóorvos számára ez az elismerés?
– Természetesen nagy öröm, de botor dolog lenne azt hinni, hogy csak én kaptam, minimálisan a munkacsoportom tagjai, de leginkább a feleségem és a gyermekeim, akik elviselik azt a nehezebb anyagi létformát, ami bármiféle kutatómunkával együtt ját. Persze, az egészségügyre egyébként sem jellemző a túlfizetettség.

– Mit csinál Csókay András, amikor nem műt?
– Nagyon szerencsés vagyok, mert nekem a hobbim a családom. Természetesen mindenben, így a családi életben is az Istenbe vetett hit irányít és segít.

Horváth I.

Fotó: Mocsári L.