Gagyi József több mint húsz éve ápol kapcsolatokat Miskolccal, illetve testvérintézményükkel, a Kós Károly Építőipari Szakközépiskolával. A rendszeres találkozók mellett, diákok utaznak egymáshoz szakmai gyakorlatra, kirándulásra, vagy ünnepelni, például március 15.-én.
- Tapasztalatai szerint hogyan élik, ítélik meg Trianont ma, az erdélyi magyarok?
- Az idősebbek valószínűleg soha nem tudják elfogadni. Egy igazságtalan, át nem gondolt, ostoba döntésnek tartják, amellyel nem csupán kisebbségi sorsba juttattak két millió magyart Erdélyben, de összekevertek két különböző kultúrához tartozó, teljesen másként gondolkodó embercsoportot is. Természetesen a fiatalok is felvállalják magyarságukat, sőt büszkék is rá, de ők már abba a korba születtek, amikor a határok átjárhatók, amikor az ember már nem büntethető, ha bátran vállalja véleményét, nemzeti hovatartozását.
- Milyen volt magyarnak lenni Erdélyben az elmúlt évtizedekben? Milyen tere, lehetőségei voltak a magyarságtudat ápolásának?
- Az elmúlt évtizedekben természetesen nehezebb volt magyarnak lenni, mint most. A nemzeti hovatartozás meghatározta a szakmai előrelépést: ha magyar voltál nem tekintettek megbízhatónak, nem tölthettél be vezetői beosztást, csak ha vállaltad a megalkuvást. De talán, éppen ezért, sokkal erősebben élt a magyarságtudat. „Csakazértsem” hangulat uralkodott, főleg a Székelyföldön.
- Megítélése szerint mennyire erős ma az erdélyi magyarság körében az anyaországhoz való kötődés?
- Szerintem ez még ma is nagyon erős. És ez akkor is így van, ha a fiatalok egy része nem vallja be, vagy az ellenkezőjét hangoztatja. Most divat úgymond „európai polgárnak” emlegetni magunkat, de elég csak a szemükbe nézni egy nemzeti ünnepen, vagy egy magyarországi sportcsapat vendégszereplésén. Éppen olyan csillogó szemmel, fegyelmezetten éneklik a magyar Himnuszt, mint akármelyik idősebb magyar ember. A szerencsétlen december 5. –i népszavazás után is a fiatalok reagáltak a leghevesebben. Tehát az érzelmek megvannak, és sokkal erősebbek, mint hinnénk.
- Hogyan ítéli meg a kettős állampolgárság lehetőségét, jelentőségét?
- A magyar állampolgárság megadása szerintem kijárt már nekünk. Megérdemeltük, ha majdnem 100 év eltelte után is meg tudtunk, meg akartunk maradni magyarnak. Kellett ez az elismerés, kellett a kiállás értünk, és elvárjuk, hogy a mindenkori magyar kormány felvállaljon minket. Az erdélyi emberek nagy része számára ez szimbolikus jelentéssel is bír. Mi nem akarunk anyagi hasznot szerezni ebből, és aki akart, eddig is áttelepült. Viszont sokan itt maradtunk és maradni fogunk ezután is. Nagyon jellemző erre a fiam megfogalmazása, amit az állampolgári kérelemhez csatolt: „Nem Magyarországon élek, de magyar nemzetiségű vagyok. Szüleim, nagyszüleim és az ők felmenőik is magyarok voltak, ezért szeretném megkapni a magyar állampolgárságot. Nem valószínű, hogy valaha áttelepülök, de így hivatalosan is az lehetek, aminek mindig is éreztem magam: magyar!”
Szepesi S.
- Tapasztalatai szerint hogyan élik, ítélik meg Trianont ma, az erdélyi magyarok?
- Az idősebbek valószínűleg soha nem tudják elfogadni. Egy igazságtalan, át nem gondolt, ostoba döntésnek tartják, amellyel nem csupán kisebbségi sorsba juttattak két millió magyart Erdélyben, de összekevertek két különböző kultúrához tartozó, teljesen másként gondolkodó embercsoportot is. Természetesen a fiatalok is felvállalják magyarságukat, sőt büszkék is rá, de ők már abba a korba születtek, amikor a határok átjárhatók, amikor az ember már nem büntethető, ha bátran vállalja véleményét, nemzeti hovatartozását.
- Milyen volt magyarnak lenni Erdélyben az elmúlt évtizedekben? Milyen tere, lehetőségei voltak a magyarságtudat ápolásának?
- Az elmúlt évtizedekben természetesen nehezebb volt magyarnak lenni, mint most. A nemzeti hovatartozás meghatározta a szakmai előrelépést: ha magyar voltál nem tekintettek megbízhatónak, nem tölthettél be vezetői beosztást, csak ha vállaltad a megalkuvást. De talán, éppen ezért, sokkal erősebben élt a magyarságtudat. „Csakazértsem” hangulat uralkodott, főleg a Székelyföldön.
- Megítélése szerint mennyire erős ma az erdélyi magyarság körében az anyaországhoz való kötődés?
- Szerintem ez még ma is nagyon erős. És ez akkor is így van, ha a fiatalok egy része nem vallja be, vagy az ellenkezőjét hangoztatja. Most divat úgymond „európai polgárnak” emlegetni magunkat, de elég csak a szemükbe nézni egy nemzeti ünnepen, vagy egy magyarországi sportcsapat vendégszereplésén. Éppen olyan csillogó szemmel, fegyelmezetten éneklik a magyar Himnuszt, mint akármelyik idősebb magyar ember. A szerencsétlen december 5. –i népszavazás után is a fiatalok reagáltak a leghevesebben. Tehát az érzelmek megvannak, és sokkal erősebbek, mint hinnénk.
- Hogyan ítéli meg a kettős állampolgárság lehetőségét, jelentőségét?
- A magyar állampolgárság megadása szerintem kijárt már nekünk. Megérdemeltük, ha majdnem 100 év eltelte után is meg tudtunk, meg akartunk maradni magyarnak. Kellett ez az elismerés, kellett a kiállás értünk, és elvárjuk, hogy a mindenkori magyar kormány felvállaljon minket. Az erdélyi emberek nagy része számára ez szimbolikus jelentéssel is bír. Mi nem akarunk anyagi hasznot szerezni ebből, és aki akart, eddig is áttelepült. Viszont sokan itt maradtunk és maradni fogunk ezután is. Nagyon jellemző erre a fiam megfogalmazása, amit az állampolgári kérelemhez csatolt: „Nem Magyarországon élek, de magyar nemzetiségű vagyok. Szüleim, nagyszüleim és az ők felmenőik is magyarok voltak, ezért szeretném megkapni a magyar állampolgárságot. Nem valószínű, hogy valaha áttelepülök, de így hivatalosan is az lehetek, aminek mindig is éreztem magam: magyar!”
Szepesi S.