– Három klubbot is vezet, amelyből az egyik 1973-ban kezdődött. Hogyan került közel a komolyzenéhez?
– Egészen kis gyermekkorom óta az opera az a műfaj, ami nagyon közel áll hozzám. Édesanyám énekesnőnek készült, ám a háború kirobbanása nem engedte tehetségét kibontakozni. Többek között a Rigolettot is mesélte nekem és testvéremnek, azóta szeretem azt a műfajt. Főiskolásként csellóztam, de nagy élményt nyújtott az is, hogy kamaraegyüttesben és szalonzenekarban is játszottam.
– Az aktív zenélést abbahagyta, ám a klubok rendületlenül folytatódnak…
– Igen, három klub is van. Az első 1973 utolsó hónapjaiban jött létre. Akkoriban a Művelődési Minisztérium és a magyar lemezgyártó szerette volna, ha minél többen vásárolnak lemezeket. A zene jobb megismerésére szerették volna ösztönözni a közönséget, így elindult – az országban több helyen is – a Komolyzenei hanglemez klub. Miskolcon ma is működik, ami egyedülálló az országban.
A másik klub még fiatal, egy éve kezdődött. Felkértek, hogy a diósgyőri vár szomszédságában lévő Petőfi könyvtárban tartsak zenetörténeti előadásokat.
A harmadik pedig, talán a legismertebb, az Operaklub, ami a 11 éves operafesztivál része, bár az utóbbi időben önálló életet is él.
– Zenetörténeti előadásokat tart, iskolai keretek között is oktat?
– Régebben tanítottam, ma már nem. A zenetörténész feltárja a zene múltját, rendszerbe foglalja azt és értelmezi. Debrecenben, a Zeneművészeti Főiskolán végeztem, mint zeneirodalom tanár, s 20 évig tanítottam is a zeneművészeti szakközépiskolában. Ezzel párhuzamosan dolgoztam a Művelődési Osztályon, ahol feladataim közé tartozott a város zenei élete, a szimfonikus zenekar életének elvi irányítása is.
– A méltán népszerű Operaklubhoz visszatérve. hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?
– Igen. Keselyák Gergely tudta, hogy hatalmas opera videó gyűjteményem van, s szerette volna az utolsó pillanatokban kibővíteni a programot azzal, hogy előadások mellett vetítsünk operafilmeket a fesztivál idején. Akkoriban még a Játékszínben kapott helyet a rendezvény, ma már a Csodamalom Bábszínházban rendezzük meg. Leghamarabb ezekre az előadásokra fogynak el a jegyek.
– Népszerűsége révén ki is lépett az Operaklub a fesztivál kereteiből.
– Igen. A nézők igényelték, hogy évközben is legyenek ilyen filmvetítések. Beszéltem Bátor Tamással, aki nagyon pozitívan fogadta az ötletet. Örült neki, így 2008-tól, havonta két alkalommal, rendszeresen van Operaklub, jelenleg több mint 100 beiratkozott taggal működünk.
– Mely’ korosztályból kerülnek ki leginkább a közönség tagjai?
– Inkább a korosabb közönséget vonzza az operaklub. A fiatalok érdeklődése egészen más irányú, vadul fordulnak a popzene irányába. Ez nem csupán miskolci tapasztalat, habár itt kevesebb a lehetőség, mint például Budapesten. Vannak kísérletek arra, hogy visszacsalogassák a fiatal generációt a komolyzenéhez. A miskolci Szimfonikus zenekar az egészen kicsiknek beavató programokat szervez, amit nagyon komolyan vesznek. Ezeken rendszerint nagyon sokan vannak, de kamaszként elfordulnak ettől a zenétől. Õszintén remélem, hogy ez a folyamat egyszer, mihamarabb, fordulatot vesz.
– A fiatal generáció „elvadulásában” mennyire játszik szerepet az a tény, hogy a zeneoktatás nem konzekvens?
– Nem kell, nem is lehet eltiltani a fiatalokat a popzenétől, csupán biztosítani kellene számukra ennek az ellensúlyát is. A zeneoktatás azonban problémás mostanában, így ez nehéz feladat. A Kodály-módszert, amelyen nevelkedtünk, sokan lealacsonyítóan említik, pedig hasznos program volt. Tisztelet a kivételnek, de nem sokan követik ezt ma már. Vannak óvónők például, akik mindennek ellenére, igyekeznek életben tartani a zeneoktatást, hátha lesz még egy Kodály Zoltánunk, aki programot ad a tanárok kezébe, vagy visszaállítják az énekórák becsületét. Az elmúlt időszakhoz képest például kevés iskolában találunk kórusokat, ami elszomorító.
– A zene is segít manapság, hiszen visszatérnek régi, értékes elemek…
– A zene tett egy fordulatot. Nem a zenetörténet megismert időszakainak van új korszaka, hanem visszafordul. A neofolklórizmus segítségével például újra találkozunk a folklórral. Könnyen befogadhatóvá válnak bizonyos művek ezekkel az újításokkal. A klasszikus azonban klasszikus marad. Az opera műfajában nyilvánvalóan Verdi a legnagyobb géniusz, de ha a szimfonikus zeneirodalmat nézzük, akkor Brahms, Schubert utánozhatatlan, a klasszikus korból pedig Haydn és Mozart abszolút kedvencem.
Kiss Judit
Fotó: Mocsári László
– Egészen kis gyermekkorom óta az opera az a műfaj, ami nagyon közel áll hozzám. Édesanyám énekesnőnek készült, ám a háború kirobbanása nem engedte tehetségét kibontakozni. Többek között a Rigolettot is mesélte nekem és testvéremnek, azóta szeretem azt a műfajt. Főiskolásként csellóztam, de nagy élményt nyújtott az is, hogy kamaraegyüttesben és szalonzenekarban is játszottam.
– Az aktív zenélést abbahagyta, ám a klubok rendületlenül folytatódnak…
– Igen, három klub is van. Az első 1973 utolsó hónapjaiban jött létre. Akkoriban a Művelődési Minisztérium és a magyar lemezgyártó szerette volna, ha minél többen vásárolnak lemezeket. A zene jobb megismerésére szerették volna ösztönözni a közönséget, így elindult – az országban több helyen is – a Komolyzenei hanglemez klub. Miskolcon ma is működik, ami egyedülálló az országban.
A másik klub még fiatal, egy éve kezdődött. Felkértek, hogy a diósgyőri vár szomszédságában lévő Petőfi könyvtárban tartsak zenetörténeti előadásokat.
A harmadik pedig, talán a legismertebb, az Operaklub, ami a 11 éves operafesztivál része, bár az utóbbi időben önálló életet is él.
– Zenetörténeti előadásokat tart, iskolai keretek között is oktat?
– Régebben tanítottam, ma már nem. A zenetörténész feltárja a zene múltját, rendszerbe foglalja azt és értelmezi. Debrecenben, a Zeneművészeti Főiskolán végeztem, mint zeneirodalom tanár, s 20 évig tanítottam is a zeneművészeti szakközépiskolában. Ezzel párhuzamosan dolgoztam a Művelődési Osztályon, ahol feladataim közé tartozott a város zenei élete, a szimfonikus zenekar életének elvi irányítása is.
– A méltán népszerű Operaklubhoz visszatérve. hogyan emlékszik vissza a kezdetekre?
– Igen. Keselyák Gergely tudta, hogy hatalmas opera videó gyűjteményem van, s szerette volna az utolsó pillanatokban kibővíteni a programot azzal, hogy előadások mellett vetítsünk operafilmeket a fesztivál idején. Akkoriban még a Játékszínben kapott helyet a rendezvény, ma már a Csodamalom Bábszínházban rendezzük meg. Leghamarabb ezekre az előadásokra fogynak el a jegyek.
– Népszerűsége révén ki is lépett az Operaklub a fesztivál kereteiből.
– Igen. A nézők igényelték, hogy évközben is legyenek ilyen filmvetítések. Beszéltem Bátor Tamással, aki nagyon pozitívan fogadta az ötletet. Örült neki, így 2008-tól, havonta két alkalommal, rendszeresen van Operaklub, jelenleg több mint 100 beiratkozott taggal működünk.
– Mely’ korosztályból kerülnek ki leginkább a közönség tagjai?
– Inkább a korosabb közönséget vonzza az operaklub. A fiatalok érdeklődése egészen más irányú, vadul fordulnak a popzene irányába. Ez nem csupán miskolci tapasztalat, habár itt kevesebb a lehetőség, mint például Budapesten. Vannak kísérletek arra, hogy visszacsalogassák a fiatal generációt a komolyzenéhez. A miskolci Szimfonikus zenekar az egészen kicsiknek beavató programokat szervez, amit nagyon komolyan vesznek. Ezeken rendszerint nagyon sokan vannak, de kamaszként elfordulnak ettől a zenétől. Õszintén remélem, hogy ez a folyamat egyszer, mihamarabb, fordulatot vesz.
– A fiatal generáció „elvadulásában” mennyire játszik szerepet az a tény, hogy a zeneoktatás nem konzekvens?
– Nem kell, nem is lehet eltiltani a fiatalokat a popzenétől, csupán biztosítani kellene számukra ennek az ellensúlyát is. A zeneoktatás azonban problémás mostanában, így ez nehéz feladat. A Kodály-módszert, amelyen nevelkedtünk, sokan lealacsonyítóan említik, pedig hasznos program volt. Tisztelet a kivételnek, de nem sokan követik ezt ma már. Vannak óvónők például, akik mindennek ellenére, igyekeznek életben tartani a zeneoktatást, hátha lesz még egy Kodály Zoltánunk, aki programot ad a tanárok kezébe, vagy visszaállítják az énekórák becsületét. Az elmúlt időszakhoz képest például kevés iskolában találunk kórusokat, ami elszomorító.
– A zene is segít manapság, hiszen visszatérnek régi, értékes elemek…
– A zene tett egy fordulatot. Nem a zenetörténet megismert időszakainak van új korszaka, hanem visszafordul. A neofolklórizmus segítségével például újra találkozunk a folklórral. Könnyen befogadhatóvá válnak bizonyos művek ezekkel az újításokkal. A klasszikus azonban klasszikus marad. Az opera műfajában nyilvánvalóan Verdi a legnagyobb géniusz, de ha a szimfonikus zeneirodalmat nézzük, akkor Brahms, Schubert utánozhatatlan, a klasszikus korból pedig Haydn és Mozart abszolút kedvencem.
Kiss Judit
Fotó: Mocsári László