Tanulságként, erőmerítésként álljon itt Sándor vallomása életéről.
–A történetem kezdődhetne úgy is, mint a mesében "amikor a szegény ember harmadik fia meglátta a napvilágot.", de sajnos nem láttam meg, így hát a valóság az, hogy 1975. április 26-án elindultam a vakvilágba – vágott bele nem kis öniróniával Karvai Sándor. – A gyerekkorom nagyjából úgy telt, mint minden valamire való falusi fiúnak: bicikliztem, motoroztam, voltak nagy esések, amiből aztán még nagyobb családi perpatvarok lettek. A vakok iskolájában hosszú éveken keresztül atletizáltam -főleg a rövidtávfutásban remekeltem-, illetve csörgőlabdáztam is. Miután a testvéreim vezetni tanultak számomra nem volt kérdés, hogy ezt nekem is ki kell próbálnom. Talán azért mert tiltott gyümölcs volt, vagy mert az embernek mindig az kell ami nem lehet az övé, de egész életemben a vezetés maradt a nagy szerelem. Koromból adódóan elsőként a keleti csodákkal kerültem közeli ismeretségbe -úgy mint Trabant, Wartburg, Dacia, Lada-, de a mai napig is valahogy jobban izgatnak, mint a modern luxusautók.
–A mese folytatódhatna úgy, hogy: " a szegény legény találkozott a királylánnyal, egymásba szerettek és az öreg király haragja ellenére egybekeltek. Megszületett a hercegkisasszony, és boldogan éltek." De ez nem mese. Se királylány, se hercegkisasszony; csak két ember, akik mindennél és mindenkinél fontosabbak a számomra. Akikért érdemes élni, minden nap felkelni, akikre a legbüszkébb vagyok az éltemben: ők a családom.
–Feleségemmel 16 éve élünk együtt, azóta dolgozok Pesten. Ez közel 200 km buszozás naponta, így aztán szép lassan kialakult egy újabb szerelem: a rádiózás. A hosszú, unalmas órák alatt sokszor egyetlen társ volt, mígnem néhány év után rájöttem, én nem is annyira hallgatni, inkább csinálni szeretném ezt. Csak hát ha az ember vak és sehol egy befolyásos keresztapa vagy nagybácsi. na azért én nem adtam fel: internetes rádiózás, vendég
műsorvezetősködés, stb., de gyakorlatilag ennyi. Végső soron tehát maradt az eredeti munkám a tollszerelés, és a remény (mert ugye az hal meg utoljára ) hogy eljön még az én időm. Aztán néhány éve Nagy Sándor barátomnak köszönhetően elkezdtem az egyik kereskedelmi TV-ben autókat tesztelni. A legnagyobb élmény az volt amikor egy Lexus RX400-ast vezethettem, de persze az is felejthetetlen volt, amikor egy kétéltűt, egy tankot irányítottam. Egy másik kedves barátomnak, Kőváry Barnának köszönhetően pedig egy ideje az Országos Rallye Bajnokságnak is a részese lehetek. Ez arról szól, hogy a prológokon én navigálok neki , ahol is braille írással készült itinerből diktálok.
–Sajnos csak ott, hisz a versenyen a 10-ed másodpercek is számítanak, és hát szomorú, de tény: kézzel lassabban lehet olvasni, mint szemmel. Egyik alkalommal előfordult például, hogy elveszítettem a fonalat, de Barna segítségével hamar visszatalálta a helyes ösvényre. Persze
ezen alkalmakkor nem is ez a lényeg, hanem a buli, az, hogy mi is és a közönség is egyaránt jól érezzük magunkat. Mégis talán a legszebb az volt, amikor Barnus átengedte nekem a volánt, ő meg tizenegynéhány év után visszaült a jobb oldalra navigálni. Három kör a salakpályán Miskolcon. Hát az fantasztikus volt; meg az a szeretet, törődés, odafigyelés, amivel a versenyzők, a szervezők és a közönség fogadott. Ha pedig éppen se rali, se autótesztelés, se rádió, akkor a biztonságról papolok a családnak. A biztonságról, amit úgy a közlekedésben, mint az élet minden egyéb területén a legfontosabbnak tartok. Persze elég nehéz erről meggyőzően beszélni egy kamaszlánynak, aki azt látja, hogy apu egyik nap gokarttal szlalomozik, másnap meg épp egy buszt vezet. És időnként beszélek neki egy emberről, akit úgy hívtak, hogy Ayrton Senna, és akit nagyon tiszteltem mindazért amit
elért, és az lóerőkkel szembeni alázatáért.
– A mesének még nincs vége. " hősünk most az Óperenciás tengeren túlra készül (királylányostul-hercegnőstül), oda ahol a kurta farkú dromedár túr." Miért? Nekem és családomnak régi álmom, hogy eljussunk Afrikába, de nem szervezett turistaút keretében, mert az nem elég kihívás. A család a fejébe vette, hogy benevezünk a Saharunra, méghozzá verseny kategóriában. A versenyzés mellett egyik legfontosabb célom, hogy ellátogassak a tunéziai vakok intézetébe és történetemmel irányt mutassak sorstársainak, ott is elmondassam: az álmaink azért vannak, hogy megvalósítsuk őket, és ha igazán akarjuk sikerülni fog. Mert hiszem, tudom, hogy az élet szép! Ha valaki azt mondja neked, hogy az élet nehéz, kérdezd meg őt: mihez képest? – zárta mesébe illő történetét Karvai Sándor. Mikor rákérdeztünk, hogy milyen minőségben akar indulni a sivatagi versenyen magától érthető természetességgel rávágta: navigátorként, illetve pilótaként!
Szorítunk, hogy sikerüljön újabb vágyad és visszavárunk a miskolci salakra! Aki szeretné látni Sándor különleges miskolci produkciáját:
http://www.youtube.com/watch?v=sq6v8YYsOfE&feature=related internetes címem éri el.
Csontos László
–A történetem kezdődhetne úgy is, mint a mesében "amikor a szegény ember harmadik fia meglátta a napvilágot.", de sajnos nem láttam meg, így hát a valóság az, hogy 1975. április 26-án elindultam a vakvilágba – vágott bele nem kis öniróniával Karvai Sándor. – A gyerekkorom nagyjából úgy telt, mint minden valamire való falusi fiúnak: bicikliztem, motoroztam, voltak nagy esések, amiből aztán még nagyobb családi perpatvarok lettek. A vakok iskolájában hosszú éveken keresztül atletizáltam -főleg a rövidtávfutásban remekeltem-, illetve csörgőlabdáztam is. Miután a testvéreim vezetni tanultak számomra nem volt kérdés, hogy ezt nekem is ki kell próbálnom. Talán azért mert tiltott gyümölcs volt, vagy mert az embernek mindig az kell ami nem lehet az övé, de egész életemben a vezetés maradt a nagy szerelem. Koromból adódóan elsőként a keleti csodákkal kerültem közeli ismeretségbe -úgy mint Trabant, Wartburg, Dacia, Lada-, de a mai napig is valahogy jobban izgatnak, mint a modern luxusautók.
–A mese folytatódhatna úgy, hogy: " a szegény legény találkozott a királylánnyal, egymásba szerettek és az öreg király haragja ellenére egybekeltek. Megszületett a hercegkisasszony, és boldogan éltek." De ez nem mese. Se királylány, se hercegkisasszony; csak két ember, akik mindennél és mindenkinél fontosabbak a számomra. Akikért érdemes élni, minden nap felkelni, akikre a legbüszkébb vagyok az éltemben: ők a családom.
–Feleségemmel 16 éve élünk együtt, azóta dolgozok Pesten. Ez közel 200 km buszozás naponta, így aztán szép lassan kialakult egy újabb szerelem: a rádiózás. A hosszú, unalmas órák alatt sokszor egyetlen társ volt, mígnem néhány év után rájöttem, én nem is annyira hallgatni, inkább csinálni szeretném ezt. Csak hát ha az ember vak és sehol egy befolyásos keresztapa vagy nagybácsi. na azért én nem adtam fel: internetes rádiózás, vendég
műsorvezetősködés, stb., de gyakorlatilag ennyi. Végső soron tehát maradt az eredeti munkám a tollszerelés, és a remény (mert ugye az hal meg utoljára ) hogy eljön még az én időm. Aztán néhány éve Nagy Sándor barátomnak köszönhetően elkezdtem az egyik kereskedelmi TV-ben autókat tesztelni. A legnagyobb élmény az volt amikor egy Lexus RX400-ast vezethettem, de persze az is felejthetetlen volt, amikor egy kétéltűt, egy tankot irányítottam. Egy másik kedves barátomnak, Kőváry Barnának köszönhetően pedig egy ideje az Országos Rallye Bajnokságnak is a részese lehetek. Ez arról szól, hogy a prológokon én navigálok neki , ahol is braille írással készült itinerből diktálok.
–Sajnos csak ott, hisz a versenyen a 10-ed másodpercek is számítanak, és hát szomorú, de tény: kézzel lassabban lehet olvasni, mint szemmel. Egyik alkalommal előfordult például, hogy elveszítettem a fonalat, de Barna segítségével hamar visszatalálta a helyes ösvényre. Persze
ezen alkalmakkor nem is ez a lényeg, hanem a buli, az, hogy mi is és a közönség is egyaránt jól érezzük magunkat. Mégis talán a legszebb az volt, amikor Barnus átengedte nekem a volánt, ő meg tizenegynéhány év után visszaült a jobb oldalra navigálni. Három kör a salakpályán Miskolcon. Hát az fantasztikus volt; meg az a szeretet, törődés, odafigyelés, amivel a versenyzők, a szervezők és a közönség fogadott. Ha pedig éppen se rali, se autótesztelés, se rádió, akkor a biztonságról papolok a családnak. A biztonságról, amit úgy a közlekedésben, mint az élet minden egyéb területén a legfontosabbnak tartok. Persze elég nehéz erről meggyőzően beszélni egy kamaszlánynak, aki azt látja, hogy apu egyik nap gokarttal szlalomozik, másnap meg épp egy buszt vezet. És időnként beszélek neki egy emberről, akit úgy hívtak, hogy Ayrton Senna, és akit nagyon tiszteltem mindazért amit
elért, és az lóerőkkel szembeni alázatáért.
– A mesének még nincs vége. " hősünk most az Óperenciás tengeren túlra készül (királylányostul-hercegnőstül), oda ahol a kurta farkú dromedár túr." Miért? Nekem és családomnak régi álmom, hogy eljussunk Afrikába, de nem szervezett turistaút keretében, mert az nem elég kihívás. A család a fejébe vette, hogy benevezünk a Saharunra, méghozzá verseny kategóriában. A versenyzés mellett egyik legfontosabb célom, hogy ellátogassak a tunéziai vakok intézetébe és történetemmel irányt mutassak sorstársainak, ott is elmondassam: az álmaink azért vannak, hogy megvalósítsuk őket, és ha igazán akarjuk sikerülni fog. Mert hiszem, tudom, hogy az élet szép! Ha valaki azt mondja neked, hogy az élet nehéz, kérdezd meg őt: mihez képest? – zárta mesébe illő történetét Karvai Sándor. Mikor rákérdeztünk, hogy milyen minőségben akar indulni a sivatagi versenyen magától érthető természetességgel rávágta: navigátorként, illetve pilótaként!
Szorítunk, hogy sikerüljön újabb vágyad és visszavárunk a miskolci salakra! Aki szeretné látni Sándor különleges miskolci produkciáját:
http://www.youtube.com/watch?v=sq6v8YYsOfE&feature=related internetes címem éri el.
Csontos László