- Gyerekszínészként kezdte karrierjét, de volt időszak, amikor a tánc felé fordult. A színpad mindig vonzotta?
– Gyerekként önkéntelenül, ösztönösen műveltem a színészetet, akkor még filmekben. Jó játéknak tűnt, s nem volt olyan feszített munkatempó, mint mostanában. A rendezők akkor figyeltek fel rám, s kezdtek hívni színpadra, játszani. Kamaszként állatorvos szerettem volna lenni, de nagymamám tánctanár volt, folyamatosan tanultam táncolni, így a balettintézet tűnt jó döntésnek. Azt gondoltam, utána még bármit csinálhatok, de kíváncsi voltam arra is, hiányzik-e majd a színészet, a színpad. Végül nem távolodtam el teljesen, az intézet után a Honvéd Táncszínházhoz szerződtem.
– Mi vezette vissza a színjátszáshoz?
– Az a fajta színház, amit Novák Ferenc létrehozott. Irodalmi alkotásokat dolgozott át néptáncra, tehát az előadások fő gerincét a tánc alkotta, de kellett benne beszélni és énekelni is. Felvételiztem a Színművészeti Főiskolára, mert nem szerettem volna, ha azt gondolják rólam, gyerekszínészként ragadtam meg a szakmában. Nem volt hasztalan négy év, nagyon sokat tanultam, a végzést követően pedig színháznál kezdtem dolgozni, de a néptánc ma is hiányzik.
– Egy színház társulatának tagja volt három évvel ezelőttig. Miért döntött úgy, szabadúszó lesz?
– Természetesen nagyon jó volt egy színháznál dolgozni, de lezártam életemnek ezt a szakaszát. Úgy éreztem szükségem van új impulzusokra. Azóta játszottam Veszprémben, Székesfehérvárott, Békéscsabán, Győrben, most pedig idejöttem. Erős tréning, nagy feladat valahol vendégként jelen lenni, de minden új, amit kapok, s ebből szeretnék építkezni.
– Hol érezte eddig legjobban magát?
– A feladatom erős koncentrációt igényel, így nem igazán tudok megismerni egy helyet sem. Nem elsődleges célom, hogy barátkozzak, vagy a társalgóban jól érezzem magam, a munkámra koncentrálok. Nagyon szeretnék majd plusz dolgokban részt venni itt. Együtt a társulattal létrehozni valamit, akár felolvasószínház keretében. Egyelőre most az Én és a kisöcsémre koncentrálok, a próbák alatt természetesen szeretnék eljutni odáig, hogy biztos legyek magamban annyira, hogy önfeledten tudjak játszani. Ehhez pedig természetesen hozzátartoznak a kollegák is.
– A miskolci társulat, a város mit tesz hozzá életéhez?
- Ez a legnagyobb színház, ahol eddig dolgoztam, nagyon sok ember dolgozik itt, kapkodom a fejem. Sokkal kisebb társulatokhoz vagyok szokva, ez az időszak még az ismerkedésem velük. Még azelőtt állok, amiért idejöttem. Azt már megtapasztaltam, hogy egy vidéki színház egyetlen színházát mindig nagyobb megbecsülés övezi, mint a fővárosi színház esetében. Az utcán az emberek kedvesek, közvetlenek és remélem az itteni szerepeimmel majd igazolni tudom az irántam érzett szeretetüket.
– Az Én és a kisöcsémben férfiruhába bújik, de nő marad. Mi teszi nőiessé a magánéletben?
– Azt gondolom, a világ, a divat nagyon összetett. Az lesz nőies, aki szeret nő lenni. Én szeretek. Ebben az előadásban az az érdekes számomra, hogy többet vagyok férfi, mint női ruhában, de mint az életben is, hiába húzunk farmert és bakancsot, ha esik az eső - gíakran akkor is megteszem, ha nem esik -, az a mi saját döntésünk. A darabban is egy nő dönt úgy, hogy férfiruhát húz, de a külsőségek ellenére minden cselekedetét, döntését női agya irányítja.
– Egyedülálló karrierjében Kató szerepe, eddig nem ilyen jellegű karakterek bőrébe bújt. Van olyan szerep, amit még nem kapott meg, habár nagyon szeretne?
– Nem vagyok az a típus, aki azért kesereg, ami nincs. Igyekszem abban jól érezni magam, ami van. Nem álmodozom, de a Kabaré című előadásban Sally Bowles szerepét nagyon szeretem játszani. Mióta szabadúszó vagyok, megéreztem, hogy mi az, amikor engem hívnak valamiért. Ilyen volt például Sartre-tól a Zárt tárgyalás. Tizenöt évig voltam egy társulat tagja, ahol sok olyan szerepet játszottam el, amit azért kaptam meg, mert kéznél voltam. Ha akarom ez pozitív, mert gondolkoztak bennem, de egy idő után úgy éreztem, hogy az évad repertoárja bedarál.
– A fiatalok leginkább a televízióból ismerik, mivel tudná őket a színházba csábítani?
– Egy-egy előadáson olyannak lehet tanúja az ember, ami megismételhetetlen, soha többé nem jön létre. A pillanat érvényessége számomra a legcsábítóbb. Nekem pedig meg kell találnom azt a pillanatot, amikor magam is megmutathatom, ettől leszek pótolhatatlan.
– Ha nem lenne színház, mivel töltené a napjait?
– Azt hiszem, a teraszomon ülnék és hobbi barkácsolnék. Szeretek olyasmivel foglalkozni, ami kézzelfoghatóan maradandó. Nyilván azért, mert a színház ilyen értelemben megfoghatatlan.
Kiss Judit
Fotó: Juhász Á.
– Gyerekként önkéntelenül, ösztönösen műveltem a színészetet, akkor még filmekben. Jó játéknak tűnt, s nem volt olyan feszített munkatempó, mint mostanában. A rendezők akkor figyeltek fel rám, s kezdtek hívni színpadra, játszani. Kamaszként állatorvos szerettem volna lenni, de nagymamám tánctanár volt, folyamatosan tanultam táncolni, így a balettintézet tűnt jó döntésnek. Azt gondoltam, utána még bármit csinálhatok, de kíváncsi voltam arra is, hiányzik-e majd a színészet, a színpad. Végül nem távolodtam el teljesen, az intézet után a Honvéd Táncszínházhoz szerződtem.
– Mi vezette vissza a színjátszáshoz?
– Az a fajta színház, amit Novák Ferenc létrehozott. Irodalmi alkotásokat dolgozott át néptáncra, tehát az előadások fő gerincét a tánc alkotta, de kellett benne beszélni és énekelni is. Felvételiztem a Színművészeti Főiskolára, mert nem szerettem volna, ha azt gondolják rólam, gyerekszínészként ragadtam meg a szakmában. Nem volt hasztalan négy év, nagyon sokat tanultam, a végzést követően pedig színháznál kezdtem dolgozni, de a néptánc ma is hiányzik.
– Egy színház társulatának tagja volt három évvel ezelőttig. Miért döntött úgy, szabadúszó lesz?
– Természetesen nagyon jó volt egy színháznál dolgozni, de lezártam életemnek ezt a szakaszát. Úgy éreztem szükségem van új impulzusokra. Azóta játszottam Veszprémben, Székesfehérvárott, Békéscsabán, Győrben, most pedig idejöttem. Erős tréning, nagy feladat valahol vendégként jelen lenni, de minden új, amit kapok, s ebből szeretnék építkezni.
– Hol érezte eddig legjobban magát?
– A feladatom erős koncentrációt igényel, így nem igazán tudok megismerni egy helyet sem. Nem elsődleges célom, hogy barátkozzak, vagy a társalgóban jól érezzem magam, a munkámra koncentrálok. Nagyon szeretnék majd plusz dolgokban részt venni itt. Együtt a társulattal létrehozni valamit, akár felolvasószínház keretében. Egyelőre most az Én és a kisöcsémre koncentrálok, a próbák alatt természetesen szeretnék eljutni odáig, hogy biztos legyek magamban annyira, hogy önfeledten tudjak játszani. Ehhez pedig természetesen hozzátartoznak a kollegák is.
– A miskolci társulat, a város mit tesz hozzá életéhez?- Ez a legnagyobb színház, ahol eddig dolgoztam, nagyon sok ember dolgozik itt, kapkodom a fejem. Sokkal kisebb társulatokhoz vagyok szokva, ez az időszak még az ismerkedésem velük. Még azelőtt állok, amiért idejöttem. Azt már megtapasztaltam, hogy egy vidéki színház egyetlen színházát mindig nagyobb megbecsülés övezi, mint a fővárosi színház esetében. Az utcán az emberek kedvesek, közvetlenek és remélem az itteni szerepeimmel majd igazolni tudom az irántam érzett szeretetüket.
– Az Én és a kisöcsémben férfiruhába bújik, de nő marad. Mi teszi nőiessé a magánéletben?
– Azt gondolom, a világ, a divat nagyon összetett. Az lesz nőies, aki szeret nő lenni. Én szeretek. Ebben az előadásban az az érdekes számomra, hogy többet vagyok férfi, mint női ruhában, de mint az életben is, hiába húzunk farmert és bakancsot, ha esik az eső - gíakran akkor is megteszem, ha nem esik -, az a mi saját döntésünk. A darabban is egy nő dönt úgy, hogy férfiruhát húz, de a külsőségek ellenére minden cselekedetét, döntését női agya irányítja.
– Egyedülálló karrierjében Kató szerepe, eddig nem ilyen jellegű karakterek bőrébe bújt. Van olyan szerep, amit még nem kapott meg, habár nagyon szeretne?
– Nem vagyok az a típus, aki azért kesereg, ami nincs. Igyekszem abban jól érezni magam, ami van. Nem álmodozom, de a Kabaré című előadásban Sally Bowles szerepét nagyon szeretem játszani. Mióta szabadúszó vagyok, megéreztem, hogy mi az, amikor engem hívnak valamiért. Ilyen volt például Sartre-tól a Zárt tárgyalás. Tizenöt évig voltam egy társulat tagja, ahol sok olyan szerepet játszottam el, amit azért kaptam meg, mert kéznél voltam. Ha akarom ez pozitív, mert gondolkoztak bennem, de egy idő után úgy éreztem, hogy az évad repertoárja bedarál.
– A fiatalok leginkább a televízióból ismerik, mivel tudná őket a színházba csábítani?
– Egy-egy előadáson olyannak lehet tanúja az ember, ami megismételhetetlen, soha többé nem jön létre. A pillanat érvényessége számomra a legcsábítóbb. Nekem pedig meg kell találnom azt a pillanatot, amikor magam is megmutathatom, ettől leszek pótolhatatlan.
– Ha nem lenne színház, mivel töltené a napjait?
– Azt hiszem, a teraszomon ülnék és hobbi barkácsolnék. Szeretek olyasmivel foglalkozni, ami kézzelfoghatóan maradandó. Nyilván azért, mert a színház ilyen értelemben megfoghatatlan.
Kiss Judit
Fotó: Juhász Á.