– Hazánkban szovjet mintára a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) megalkotta a saját „kis” GULAG-ját, ahová vélt vagy valós indokokkal emberek ezreit hurcolták el. Ilyen volt a recski internálótábor és a hortobágyi kényszermunkatáborok – mondta Somorjai Lehel, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár igazgatója, hozzátéve, a hatalom számára „idegen” volt katona- és rendőrtiszteket, orvosokat, újságírókat, valamint egyházi személyiségeket is kényszermunkára fogtak.
1952. június 24-én mintegy 500 miskolci polgárt „fogdostak össze” az éj leple alatt, hogy teherautókon és vasúti vagonokban a Hortobágyra, a Borsós-tanyára szállítsák őket, hogy – mint a levéltár-igazgató fogalmazott – „kemény fizikai munkát végeztessenek velük, aminek célja nem a produktív munka, nem a termelés volt, hanem pusztán az, hogy szenvedjenek”.
A miskolci értelmiségiekből, a politikai elitből kikerült elhurcoltak között ott találjuk a város három korábbi polgármesterét is, Halmay Bélát, Honthy Bélát és Gálffy Imrét, valamint ugyancsak az internáltak sorába tartozott Diósgyőr főjegyzője és Borsod vármegye alispánja is. A katasztrofális közegészségügyi állapotok miatt Halmay Béla életét is vesztette Borsós-tanyán.
– Ezek elhallgatott történetek. A szocializmus ideje alatt nem volt ildomos beszélni róluk, ma azonban, úgy gondolom, nagyon is érdemes lenne. Az egészséges történelemszemlélethez és történelemtudathoz az kell, hogy a traumákat „kibeszélje magából” a társadalom. Így helyén tudnánk kezelni a magyarsággal, vagy akár a zsidósággal szemben a totalitárius rendszerek által elkövetett rémtetteket – hangsúlyozta a levéltár igazgatója.
Holló Csaba, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Mérnöki Kamara elnöke hároméves gyerekként maga is részese volt a szörnyűségeknek. Mint mesélte, kicsi volt még akkor, de emlékfoszlányok megmaradtak az elhurcolás estéjéről és a tábori életből is. A félelem és a sokkos állapot ellenére maga előtt látja még ma is a teherautót, amint az egyik ház előtt megállva játékokat dobálnak fel a platóra. Később a távolban megpillantanak egy vonatot, amit a szabadság szimbólumaként is értelmeztek akkor, abban a szituációban.
– El kellett érnem a 18-20 éves kort, hogy fel tudjam fogni, mi is történt velünk. A szüleim féltek beszélni az átélt borzalmakról, ha találkoztak is a többi túlélővel, inkább a családi élet helyreállítása volt a téma – árulta el.
Mint mondja, féltek attól, hogy valaki továbbadja szavaikat, pedig „éppen elég hátrányt szenvedtek már így is emiatt” – utalt arra Holló Csaba, hogy őt például nem vették fel a zeneiskolába. Mint mondta, számára az a legdöbbenetesebb, hogy a szülei hogyan bírták ki a történelem viharait.
– A háború ideje alatt mindent elvesztettek, a nulláról kellett kezdeniük. Utána, mire kezdtek volna újra egyenesbe jönni, a Hortobágyra „költöztettek” minket. Juhhodályokban, a normális emberi életre alkalmatlan lovardákban szállásoltak el egymás számára idegen embereket, családokat – írta le a nehéz körülményeket.
Õ maga vérhast kapott, így Debrecenbe került kórházba, ahol szüleitől elválasztva igyekezett meggyógyulni. Elcsukló hangja ma is jelzi: nehéz beszélni az átélt borzalmakról, melyek azóta is fájó, be nem gyógyult sebek.
– Nagymamám 50 kilogrammot fogyott a táborban eltöltött másfél év alatt, a hazatérést követően nem sokkal meg is halt. Nekem a betegség miatt tönkrement a szemem, a jogosítványt ezért nem tudom megszerezni – mutatott rá arra Holló Csaba, hogy az átélt borzalmaknak nemcsak a szívben maradt nyoma örökre.
(Jakabfalvy Gyula verse. IN: Holopcev Péter–Irha Melinda. Eltanácsoltak. Miskolc–Hortobágy 1952-1953. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltári Füzetek 41. Miskolc. 2003.)
Kujan István
Koszorúzás a Hortobágyra elhurcoltak emlékére
június 24. | vasárnap
12.00 Megemlékezés és koszorúzás a Miskolc városából a Hortobágyra elhurcoltak 60. évfordulója tiszteletére. Kazinczy Könyvesbolt falán lévő emléktábla (Széchenyi u.33.)
A megemlékezést Miskolc Megyei Jogú Város Önkormányzata és a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete szervezi.
Program:
Himnusz a Palota Rézfúvós Quintet közreműködésével
Köszöntőt mond Székely András, a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének tagja
Beszédet mond Kriza Ákos, Miskolc Megyei Jogú Város polgármestere
A kitelepítésekről megemlékezik Kováts Dániel egykori kitelepített
Megemlékezést tart Rétvári Bence, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkára
Imát mond Nagytiszteletű Szabó Sándor református lelkész úr
Koszorúzás, a megemlékezések virágainak elhelyezése
Jakabfalvy Gyula: Deportálásunk évfordulóján című verse
Szózat a Palota Rézfúvós Quintet közreműködésével
Fenti képünk az országzászlónál, az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlás keretében kivégzett 17 miskolci, borsodi mártírra való megemlékezésen készült 2011 novemberében
1952. június 24-én mintegy 500 miskolci polgárt „fogdostak össze” az éj leple alatt, hogy teherautókon és vasúti vagonokban a Hortobágyra, a Borsós-tanyára szállítsák őket, hogy – mint a levéltár-igazgató fogalmazott – „kemény fizikai munkát végeztessenek velük, aminek célja nem a produktív munka, nem a termelés volt, hanem pusztán az, hogy szenvedjenek”.
A miskolci értelmiségiekből, a politikai elitből kikerült elhurcoltak között ott találjuk a város három korábbi polgármesterét is, Halmay Bélát, Honthy Bélát és Gálffy Imrét, valamint ugyancsak az internáltak sorába tartozott Diósgyőr főjegyzője és Borsod vármegye alispánja is. A katasztrofális közegészségügyi állapotok miatt Halmay Béla életét is vesztette Borsós-tanyán.
– Ezek elhallgatott történetek. A szocializmus ideje alatt nem volt ildomos beszélni róluk, ma azonban, úgy gondolom, nagyon is érdemes lenne. Az egészséges történelemszemlélethez és történelemtudathoz az kell, hogy a traumákat „kibeszélje magából” a társadalom. Így helyén tudnánk kezelni a magyarsággal, vagy akár a zsidósággal szemben a totalitárius rendszerek által elkövetett rémtetteket – hangsúlyozta a levéltár igazgatója.
Holló Csaba, a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Mérnöki Kamara elnöke hároméves gyerekként maga is részese volt a szörnyűségeknek. Mint mesélte, kicsi volt még akkor, de emlékfoszlányok megmaradtak az elhurcolás estéjéről és a tábori életből is. A félelem és a sokkos állapot ellenére maga előtt látja még ma is a teherautót, amint az egyik ház előtt megállva játékokat dobálnak fel a platóra. Később a távolban megpillantanak egy vonatot, amit a szabadság szimbólumaként is értelmeztek akkor, abban a szituációban.
– El kellett érnem a 18-20 éves kort, hogy fel tudjam fogni, mi is történt velünk. A szüleim féltek beszélni az átélt borzalmakról, ha találkoztak is a többi túlélővel, inkább a családi élet helyreállítása volt a téma – árulta el.
Mint mondja, féltek attól, hogy valaki továbbadja szavaikat, pedig „éppen elég hátrányt szenvedtek már így is emiatt” – utalt arra Holló Csaba, hogy őt például nem vették fel a zeneiskolába. Mint mondta, számára az a legdöbbenetesebb, hogy a szülei hogyan bírták ki a történelem viharait.
– A háború ideje alatt mindent elvesztettek, a nulláról kellett kezdeniük. Utána, mire kezdtek volna újra egyenesbe jönni, a Hortobágyra „költöztettek” minket. Juhhodályokban, a normális emberi életre alkalmatlan lovardákban szállásoltak el egymás számára idegen embereket, családokat – írta le a nehéz körülményeket.
Õ maga vérhast kapott, így Debrecenbe került kórházba, ahol szüleitől elválasztva igyekezett meggyógyulni. Elcsukló hangja ma is jelzi: nehéz beszélni az átélt borzalmakról, melyek azóta is fájó, be nem gyógyult sebek.
– Nagymamám 50 kilogrammot fogyott a táborban eltöltött másfél év alatt, a hazatérést követően nem sokkal meg is halt. Nekem a betegség miatt tönkrement a szemem, a jogosítványt ezért nem tudom megszerezni – mutatott rá arra Holló Csaba, hogy az átélt borzalmaknak nemcsak a szívben maradt nyoma örökre.
„Más tán meg sem érti, csak ki ott járt vélem
porfelhőben, sárban, szélben, hideg télben,
meglakta a pajtát, s szegénységet hordva
költözött nyomorból még nagyobb nyomorba,
hallgatott üvöltést, durva szitkot, átkot,
vesztett otthont, múltat, családot, barátot;
– ezeknek szól lantom, törötten és tompán,
emlékezzenek majd, ha elült az orkán,
hogy hogyan éltünk itt, nyájba összeverve,
asszonyok, férfiak, gyerekek keverve,
hogy járt haza álmunk, sóhajunk és vágyunk,
siratva elvesztett régi szabadságunk!”
porfelhőben, sárban, szélben, hideg télben,
meglakta a pajtát, s szegénységet hordva
költözött nyomorból még nagyobb nyomorba,
hallgatott üvöltést, durva szitkot, átkot,
vesztett otthont, múltat, családot, barátot;
– ezeknek szól lantom, törötten és tompán,
emlékezzenek majd, ha elült az orkán,
hogy hogyan éltünk itt, nyájba összeverve,
asszonyok, férfiak, gyerekek keverve,
hogy járt haza álmunk, sóhajunk és vágyunk,
siratva elvesztett régi szabadságunk!”
(Jakabfalvy Gyula verse. IN: Holopcev Péter–Irha Melinda. Eltanácsoltak. Miskolc–Hortobágy 1952-1953. Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltári Füzetek 41. Miskolc. 2003.)
Kujan István
Koszorúzás a Hortobágyra elhurcoltak emlékére
június 24. | vasárnap
12.00 Megemlékezés és koszorúzás a Miskolc városából a Hortobágyra elhurcoltak 60. évfordulója tiszteletére. Kazinczy Könyvesbolt falán lévő emléktábla (Széchenyi u.33.)
A megemlékezést Miskolc Megyei Jogú Város Önkormányzata és a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete szervezi.
Program:
Himnusz a Palota Rézfúvós Quintet közreműködésével
Köszöntőt mond Székely András, a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének tagja
Beszédet mond Kriza Ákos, Miskolc Megyei Jogú Város polgármestere
A kitelepítésekről megemlékezik Kováts Dániel egykori kitelepített
Megemlékezést tart Rétvári Bence, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium államtitkára
Imát mond Nagytiszteletű Szabó Sándor református lelkész úr
Koszorúzás, a megemlékezések virágainak elhelyezése
Jakabfalvy Gyula: Deportálásunk évfordulóján című verse
Szózat a Palota Rézfúvós Quintet közreműködésével
Fenti képünk az országzászlónál, az 1956-os forradalom és szabadságharc utáni megtorlás keretében kivégzett 17 miskolci, borsodi mártírra való megemlékezésen készült 2011 novemberében