Kriza Ákos polgármester ünnepi beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy Magyarországon valamikor az 1980-as évek végén értesülhetett először a nyilvánosság arról, hogy mi is történt a Sztálin halálát megelőző három esztendőben a Hortobágyon. - A "Törvénysértés nélkül" című dokumentumfilm láttán érezhettük át először azt a borzalmat, amit a Hortobágyra kitelepítettek átéltek. Azt a borzalmat, hogy egyszer mindenki sorra kerülhet. Hiszen ha elvittek egy családot a bérházból, az utcából, már az egész környék rettegett - Miskolcon is ez volt a cél - hangoztatta Miskolc polgármestere.
Kriza Ákos hangsúlyozta: a Hortobágy 12 munkatáborában sínylődő tízezernyi honfitársunk között sok száz miskolci család is volt. Városunkban éppen, szinte napra pontosan 61 és 60 éve, 1951 és 1952 júniusában kezdődött el két kitelepítési hullám.
Senkit nem kíméltek, senki sem volt biztonságban. - Éppen 60 esztendeje, minden előzetes értesítés nélkül, kiélesített géppisztolyokkal, éjnek idején hurcolták el az akkor 28 éves miskolci ügyvédet, Isépy Tamást, a későbbi rendszerváltoztató politikust és államtitkárt.
Preview Image
Éppen hatvan esztendeje, vagonírozták be embertelen módon hajdani polgármester elődömet, a háborút követő újjáépítés mindenki által nagyra becsült irányítóját: Gálffy Imrét és feleségét az ÁVH pribékjei és tartották fogva - több mint egy évig - idézte fel a terror és a megfélemlítés időszakát Kriza Ákos, kiemelve, hogy ma ezekre az embert próbáló időkre és elődeinkre emlékezünk. Azokra az elhurcolt miskolciakra, akik elviselték a ma már elviselhetetlennek tetszőt.
Beszédet mondott a rendezvényen Székely András, a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének tagja valamint Kováts Dániel egykori kitelepített is, aki - W. Balassa Zsuzsa és Bánhidy Attila közreműködésével - a Száműzöttek a Hortobágyon című, a Miskolcról elhurcoltak sorsával foglalkozó könyvet szerkesztette.
Ebben egyebek mellett leírják, hogy az 1950-es évek elején a Hortobágyon tizenkét zárt kényszermunkatábort szerveztek, ahová az osztályellenségnek kikiáltott családokat deportálták. Ezek egyike a Hortobágy központjában, Borsós-tanyán létesült. 1952 júniusában a miskolciak csoportja népesítette be, később Várpalotáról, Besenyőtelekről, Kisköréről, Kunmadarasról és több más helyről telepítettek ide nincstelenné tett embereket.
Összesen mintegy ezer különböző korú személy élt és dolgozott itt rabszolgaként, reménytelen sorsközösségben 1953 őszéig. 1990 óta emlékkereszt hirdeti a kilenclyukú híd mellett az embertelenség, a szenvedők, az áldozatok emlékezetét, 2003-ban pedig a borsósi tábor helyén hármas kopjafát állítottak az odahurcolt magyar családok emlékére. A Száműzöttek a Hortobágyon című könyvben a Borsósra száműzöttek sorsát mutatják be, visszaemlékezések és dokumentumok segítségével.
Kováts Dániel elsősorban az utókor, a fiatalok figyelmébe ajánlotta, hogy tanuljanak a történelemből: legyenek képesek megkülönböztetni, hogy "hol az érdem és hol a vétek". Ezt üzenik számukra könyvükkel, a megemlékezésekkel, a tragikus idők mementóiként állított emlékművekkel, emléktáblákkal.
Rétvári Bence ugyancsak arra hívta fel a figyelmet, hogy aki nem ismeri múltat, az nem érti a jelent, és nem tervezheti a jövőt. Az államtitkár történeti áttekintésében egyebek mellett elmondta: az 1950-es évek elején szisztematikus terror és megfélemlítés folyt Magyarországon, minden eszközzel megpróbálták megtörni az értelmiség, a középosztály gerincét. Három év alatt egymillió ember ellen indult eljárás, 650 ezer ügyben született vádirat, és 390 ezer esetben elmarasztaló ítélet.
Rétvári Bence kiemelte, a megfélemlítés hatásai nagyon sokáig éltek - talán még ma is élnek - 1995-ig kutatni sem volt szabad ezt az időszakot. Egészen 2000-ig, az első Orbán-kormány idejéig kellett rá várni, hogy a magyar Országgyűlés törvénybe iktassa a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapját. Az államtitkár hangsúlyozta, milyen sokra vihette volna a nemzet, ha az egymást követő embertelen diktatúrák nem próbálták volna megtörni, megsemmisíteni az általuk ellenségnek ítélt értelmiséget, középosztályt. Mint Rétvári Bence fogalmazott: a diktatúrák megítélésében nem lehet kettős mérce, nem lehet, hogy csak az egyik önkényuralmi jelképet ítéljük el.
Ezzel kapcsolatban az államtitkár hangsúlyozta, hogy a magyar kormány minden rendelkezésére álló törvényes eszközzel, és számtalan civil szervezet támogatásával küzdött a strasbourgi nemzetközi bíróság döntése ellen, amely szerint a vörös csillag nem számít tiltott önkényuralmi szimbólumnak. Rétvári Bence szerint az "uniós csillag és a vörös csillag nem egyeztethető össze", azok a pártok, szervezetek, amelyek elkötelezettnek vallják magukat az euroatlanti értékek, az emberi jogok mellett, nem támogathatnak egy olyan szimbólumot, amely olyan rendszer jelképe, melynek az uralma idején egyáltalán nem érvényesültek ezek az értékek, emberek millióit deportálták, végezték ki.
Az ünnepség végén Szabó Sándor református lelkész mondott fohászt a kitelepítettekért, meghurcoltakért, majd pártok, civil szervezetek jelen lévő képviselői és magánszemélyek helyezték el a megemlékezés koszorúit, virágait az emléktáblánál.
Szepesi S.
Fotó: Mocsári L.