„Õ … egyértelműen a tanúságtevők közé tartozik. Műfaji szempontból sokoldalú életműve az ars poetica szempontjából teljesen egyértelmű. Azt tekintette elsődleges feladatának, hogy felmutassa azt a nagy létszámú társadalmi osztályt, a parasztságot s annak rétegeit, amelyből származik, s amelynek sorsa a második világháború óta eltelt évtizedekben különösképpen viharosnak mondható. Majd ezt a feladatot tágította általánosabbá, s az örökké vesztesek, a szegények, az elesettek sorsának vált irodalmi megörökítőjévé” – írja róla egy pályatársa.
- Egy Szolnok melletti falu, Zagyvarékas tanyavilágában töltötte gyermekéveit. Onnan indult el, s lett gyári munkás, majd népművelő, költő, író, szerkesztő Budapesten, később pedig Miskolcon. Emlékszik rá, mikor, milyen körülmények között született meg az első verse?
- Az első versemet még iskolás koromban írtam, egy szeretve tisztelt tanárom születésnapjára. Később a gimnáziumban is folytattam az írást, de eleinte sokkal jobban vonzott a próza. Otthon, apámtól azt tanultam, hogy egyenesen, magyarán mondjuk meg, amit akarunk… Gyermekként így nem teljesen értettem, mi szükség van egyáltalán a versekre. Miért ír olyanokat valaki, hogy „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja”, amikor egyszerűen is megmondhatná, hogy „nagyon meleg van!” A versek befogadásához nyilván nagyobb olvasottság, műveltség, szókincs szükséges, ezt pedig nem adják ingyen, idővel lehet megszerezni. S én olvastam fáradhatatlanul gyermekként is, amikor csak lehetőségem nyílt rá: Móriczot, Tamási Áront, Szabó Pált, Jókai Mórt…
- Mikor indult el igazából írói, költői pályafutása?
- Első komolyabb munkáim a szolnoki rádióban és a megyei néplapban jelentek meg, de az irodalmi vérkeringésbe akkor kapcsolódtam be igazán, amikor felkerültem Budapestre. Az 1961-ben induló Új Írás folyóirat, illetve szerkesztője, Váci Mihály indított el az irodalmi pályán.
- Önt általában a népi írók között szokták említeni, a 60-as években formálódó Hetek költőcsoport tagjaként, Ágh Istvánnal, Bella Istvánnal, Buda Ferenccel, Kalász Lászlóval, Raffai Saroltával és Ratkó Józseffel együtt.
- Én a nemzeti indíttatású írók közé sorolom magam, azon alkotók táborába, akik segítő szándékkal pártolják a vidék felemelkedését. Azt szoktam mondani, hogy én elsősorban népben és nemzetben gondolkodom, és csak utána alanyban, állítmányban.
- Vannak különböző korszakai a munkásságának?
- Úgy gondolom, életem, munkám „pályaíve” egyenes irányú, múltból a jövő felé tartó, s nem igazán osztható szakaszokra. Verseimben, drámáimban, regényeimben szinte életrajz-szerűen jelennek meg azok a témák, emberi sorsok, amelyek összefonódtak velem, amelyeknek a részese voltam. Paraszti, falusi, tanyasi világból kerültem a városi munkások közé, majd értelmiségi munkakörökbe. Láttam, megtapasztaltam, mi történik az országban, falun, városon, saját családomban, szüleimmel. Melyek azok a szorító gondok, megalázó helyzetek, amelyekkel az ’50-es években nincstelenné lett, s faluról nagy számban a városba kerülő, ott pedig „gyökértelen”-ként tengődő, vidéki embereknek meg kellett küzdeniük.
- Ön szerint mi ma a költő szerepe a társadalomban? „Apostol”, „Fáklyaláng”?
- Illyés Gyula azt mondta, minden korszak megszüli a maga nagyjait – azokat, akikre akkor és ott szükség van, hogy irányt mutassanak. Ilyen volt például Balassi a végvári harcok idején, Petőfi 1848-ban vagy Nagy László az aczéli tűrés-tiltás időszakában.
Földrajzi helyükből, történelmünkből adódóan, a magyar sorskérdések szinte századok óta azonosak, s ez a költők útját, közösségi küldetését is kijelöli: a megmaradás, megkapaszkodás szolgálatát, nyelvünk, kultúránk ápolását, megőrzését. Sajnos, ma is látni a problémákat, az elbutulást, a kiüresedett lelkek tobzódását, elég végignézni egy-egy televíziós híradást. Nem jó irányba tartunk, a kultúráról nem mondhat le semmilyen közösség, a mi feladatunk, hogy erre állandóan felhívjuk a figyelmet.
- Örül az elismerésnek?
- Természetesen örülök, az ember hiú, jól esik neki, ha elismerik, amit csinál, s pozitív visszajelzést kap a munkájáról. Ez azonban soha nem állhat az élete középpontjában. Lényegesebb, mit akarunk még elmondani, melyek azok a fontos írnivalók, munkák, amelyeket el szeretnénk még végezni. Nekem legközelebbi terveim között most egy gyermekvers-kötet kiadása szerepel, s nagy örömömre szolgál, hogy Görömbölyi László illetve Kása Béla önzetlen támogatásának köszönhetően, megjelenhet az a válogatás-kötetem is, amelyet 70. születésnapom alkalmából szerkesztettem.
Szepesi S.
Fotó: Mocsári L.
Életrajz:
Serfőző Simon 1942-ben született Zagyvarékason. 1958–1962 között segéd-, illetve betanított munkásként dolgozott Budapesten, 1962-ben a Szolnok Megyei Néplap munkatársa lett. 1965–1968 között Miskolcon népművelő felügyelő, majd terjesztési előadó. 1968–1975 között a miskolci Napjaink versrovat-vezetője, 1975-től szerkesztette is a folyóiratot. 1990-től a Felsőmagyarország Kiadó vezetője, a Holnap főszerkesztője, 1995-től az Új Holnap főmunkatársa. 1995-től szerkesztette a Tokaji Írótábor tanácskozásainak anyagát tartalmazó köteteket. A Hetek költői csoportosulás tagja.
Elismerései:
Miskolc város irodalmi díja (1970, 1976, 2000), Borsod-Abaúj-Zemplén megye Tanácsának irodalmi díja (1978), Radnóti-díj (1979), Szabó Lőrinc-díj (1986), József Attila-díj (1991), Kölcsey-díj (1994), Arany János-díj (2003), A Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (1994). Balassi Bálint-emlékkard (2008) Pro Urbe Miskolc díj (2011), A Magyar Érdemrend Középkeresztje (2012).
- Egy Szolnok melletti falu, Zagyvarékas tanyavilágában töltötte gyermekéveit. Onnan indult el, s lett gyári munkás, majd népművelő, költő, író, szerkesztő Budapesten, később pedig Miskolcon. Emlékszik rá, mikor, milyen körülmények között született meg az első verse?
- Az első versemet még iskolás koromban írtam, egy szeretve tisztelt tanárom születésnapjára. Később a gimnáziumban is folytattam az írást, de eleinte sokkal jobban vonzott a próza. Otthon, apámtól azt tanultam, hogy egyenesen, magyarán mondjuk meg, amit akarunk… Gyermekként így nem teljesen értettem, mi szükség van egyáltalán a versekre. Miért ír olyanokat valaki, hogy „Ég a napmelegtől a kopár szik sarja”, amikor egyszerűen is megmondhatná, hogy „nagyon meleg van!” A versek befogadásához nyilván nagyobb olvasottság, műveltség, szókincs szükséges, ezt pedig nem adják ingyen, idővel lehet megszerezni. S én olvastam fáradhatatlanul gyermekként is, amikor csak lehetőségem nyílt rá: Móriczot, Tamási Áront, Szabó Pált, Jókai Mórt… - Mikor indult el igazából írói, költői pályafutása?
- Első komolyabb munkáim a szolnoki rádióban és a megyei néplapban jelentek meg, de az irodalmi vérkeringésbe akkor kapcsolódtam be igazán, amikor felkerültem Budapestre. Az 1961-ben induló Új Írás folyóirat, illetve szerkesztője, Váci Mihály indított el az irodalmi pályán.
- Önt általában a népi írók között szokták említeni, a 60-as években formálódó Hetek költőcsoport tagjaként, Ágh Istvánnal, Bella Istvánnal, Buda Ferenccel, Kalász Lászlóval, Raffai Saroltával és Ratkó Józseffel együtt.
- Én a nemzeti indíttatású írók közé sorolom magam, azon alkotók táborába, akik segítő szándékkal pártolják a vidék felemelkedését. Azt szoktam mondani, hogy én elsősorban népben és nemzetben gondolkodom, és csak utána alanyban, állítmányban.
- Vannak különböző korszakai a munkásságának?
- Úgy gondolom, életem, munkám „pályaíve” egyenes irányú, múltból a jövő felé tartó, s nem igazán osztható szakaszokra. Verseimben, drámáimban, regényeimben szinte életrajz-szerűen jelennek meg azok a témák, emberi sorsok, amelyek összefonódtak velem, amelyeknek a részese voltam. Paraszti, falusi, tanyasi világból kerültem a városi munkások közé, majd értelmiségi munkakörökbe. Láttam, megtapasztaltam, mi történik az országban, falun, városon, saját családomban, szüleimmel. Melyek azok a szorító gondok, megalázó helyzetek, amelyekkel az ’50-es években nincstelenné lett, s faluról nagy számban a városba kerülő, ott pedig „gyökértelen”-ként tengődő, vidéki embereknek meg kellett küzdeniük.
- Ön szerint mi ma a költő szerepe a társadalomban? „Apostol”, „Fáklyaláng”?
- Illyés Gyula azt mondta, minden korszak megszüli a maga nagyjait – azokat, akikre akkor és ott szükség van, hogy irányt mutassanak. Ilyen volt például Balassi a végvári harcok idején, Petőfi 1848-ban vagy Nagy László az aczéli tűrés-tiltás időszakában.
Földrajzi helyükből, történelmünkből adódóan, a magyar sorskérdések szinte századok óta azonosak, s ez a költők útját, közösségi küldetését is kijelöli: a megmaradás, megkapaszkodás szolgálatát, nyelvünk, kultúránk ápolását, megőrzését. Sajnos, ma is látni a problémákat, az elbutulást, a kiüresedett lelkek tobzódását, elég végignézni egy-egy televíziós híradást. Nem jó irányba tartunk, a kultúráról nem mondhat le semmilyen közösség, a mi feladatunk, hogy erre állandóan felhívjuk a figyelmet.
- Örül az elismerésnek?
- Természetesen örülök, az ember hiú, jól esik neki, ha elismerik, amit csinál, s pozitív visszajelzést kap a munkájáról. Ez azonban soha nem állhat az élete középpontjában. Lényegesebb, mit akarunk még elmondani, melyek azok a fontos írnivalók, munkák, amelyeket el szeretnénk még végezni. Nekem legközelebbi terveim között most egy gyermekvers-kötet kiadása szerepel, s nagy örömömre szolgál, hogy Görömbölyi László illetve Kása Béla önzetlen támogatásának köszönhetően, megjelenhet az a válogatás-kötetem is, amelyet 70. születésnapom alkalmából szerkesztettem.
Szepesi S.
Fotó: Mocsári L.
Életrajz:
Serfőző Simon 1942-ben született Zagyvarékason. 1958–1962 között segéd-, illetve betanított munkásként dolgozott Budapesten, 1962-ben a Szolnok Megyei Néplap munkatársa lett. 1965–1968 között Miskolcon népművelő felügyelő, majd terjesztési előadó. 1968–1975 között a miskolci Napjaink versrovat-vezetője, 1975-től szerkesztette is a folyóiratot. 1990-től a Felsőmagyarország Kiadó vezetője, a Holnap főszerkesztője, 1995-től az Új Holnap főmunkatársa. 1995-től szerkesztette a Tokaji Írótábor tanácskozásainak anyagát tartalmazó köteteket. A Hetek költői csoportosulás tagja.
Elismerései:
Miskolc város irodalmi díja (1970, 1976, 2000), Borsod-Abaúj-Zemplén megye Tanácsának irodalmi díja (1978), Radnóti-díj (1979), Szabó Lőrinc-díj (1986), József Attila-díj (1991), Kölcsey-díj (1994), Arany János-díj (2003), A Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztje (1994). Balassi Bálint-emlékkard (2008) Pro Urbe Miskolc díj (2011), A Magyar Érdemrend Középkeresztje (2012).