Számos fellelhető forrás bizonyítja, hogy Miskolcon a legrégebbi időktől kezdve fontos szerepet játszott a szőlő- és bortermelés. Egy 1313-ban megjelent oklevél említi ezt először „hivatalosan”, sejtetve, hogy a szőlőtermesztés a helyi mezőgazdaság fontos ága.
1503. február 11-én Ulászló király megerősítette a város korábbi borszabadalmát. E szerint "Miskolcon idegen bort nem árulhat, aki ez ellen vét, a bévitt bort elveszíti." Ez a szabályozás mutatja, hogy milyen nagy becsben tartották már akkor a térség borát. Ez idő tájt már nem csak a Diósgyőrt övező déli fekvésű területeken, hanem a Szinva pataktól északra fekvő dombok vonulatain is virágzó szőlőültetvények voltak.
Az 1798-ban Pesten megjelent "Statistik des Königreichs" című gazdasági munkában is érdekes megállapítás található: "A tokaji, soproni és a ruszti bor kereskedelméből származó jövedelmet a miskolci megelőzi." Szakértők szerint ennek oka lehetett az is, hogy egyes Hegyaljai szőlők mustjai is a miskolci pincehálózatban érlelődtek, innen kerültek külföldre, a helyi borkereskedőkön keresztül.
A XVIII. században az Avason és a város más területein hatalmas pincerendszerek alakultak ki, melyek nemespenésszel borított belsejében rengeteg bort érleltek. A hálózatok legöregebb pincéi még középkori eredetűek. Ebben az időben Gohér, Furmint, Hárslevelű, Bátai, Damián és Fejér szőlőfajtákat termeltek itt. A pozsonyi kamara ugyancsak ez idő tájt kelt okirata szerint a miskolci borokat zamat és minőség tekintetében alig lehetett megkülönböztetni a Tokaj-Hegyalján termett boroktól.
Egy 1828-as jobbágyösszeírásból az derül ki, hogy Borsod lakosságának szegényebb rétegei ebben az időben, egyebek mellett Miskolc szőlőiben kerestek munkát.
Mint ismeretes, Miskolc szőlőit 1885-1889-ben teljesen elpusztította a filoxéra, az egykori ültetvények nagy részét kivágták, helyüket beépítették. A helyi szőlő- és borkultúra hanyatlásnak indult, a híres avasi pincékkel együtt, s később az iparosítás évtizedei sem kedveztek errefelé a mezőgazdasági tevékenységeknek, a környéken inkább a bükkaljai, tokaj-vidéki bortermelést támogatták.
A Miskolczi Pincék Asztaltársasága a fennmaradt pincék megóvását, a valamikor pezsgő, élettel teli pincesorok hagyományainak, kultúrájának ápolását tűzte ki célul. Berta Béla szerint, ha a helyi pincekultúrát sikerül feléleszteni, ez magával hozhatja Miskolcon a szőlőtermelés szélesebb körű elterjedését is. Ha jó áron el lehet adni a szőlőt – mint például idén, mivel a szárazság miatt kevesebb, viszont igen jó minőségű, magas cukorfokú a termés – és megéri ezzel foglalkozni, bizonyára többen kedvet kapnak majd, hiszen ma is több száz hektár szőlőtermelésre alkalmas terület található Miskolcon, és a város fekvése, éghajlata is ideális ehhez.
Szepesi S.
1503. február 11-én Ulászló király megerősítette a város korábbi borszabadalmát. E szerint "Miskolcon idegen bort nem árulhat, aki ez ellen vét, a bévitt bort elveszíti." Ez a szabályozás mutatja, hogy milyen nagy becsben tartották már akkor a térség borát. Ez idő tájt már nem csak a Diósgyőrt övező déli fekvésű területeken, hanem a Szinva pataktól északra fekvő dombok vonulatain is virágzó szőlőültetvények voltak.
Az 1798-ban Pesten megjelent "Statistik des Königreichs" című gazdasági munkában is érdekes megállapítás található: "A tokaji, soproni és a ruszti bor kereskedelméből származó jövedelmet a miskolci megelőzi." Szakértők szerint ennek oka lehetett az is, hogy egyes Hegyaljai szőlők mustjai is a miskolci pincehálózatban érlelődtek, innen kerültek külföldre, a helyi borkereskedőkön keresztül.
A XVIII. században az Avason és a város más területein hatalmas pincerendszerek alakultak ki, melyek nemespenésszel borított belsejében rengeteg bort érleltek. A hálózatok legöregebb pincéi még középkori eredetűek. Ebben az időben Gohér, Furmint, Hárslevelű, Bátai, Damián és Fejér szőlőfajtákat termeltek itt. A pozsonyi kamara ugyancsak ez idő tájt kelt okirata szerint a miskolci borokat zamat és minőség tekintetében alig lehetett megkülönböztetni a Tokaj-Hegyalján termett boroktól.
Egy 1828-as jobbágyösszeírásból az derül ki, hogy Borsod lakosságának szegényebb rétegei ebben az időben, egyebek mellett Miskolc szőlőiben kerestek munkát.
Mint ismeretes, Miskolc szőlőit 1885-1889-ben teljesen elpusztította a filoxéra, az egykori ültetvények nagy részét kivágták, helyüket beépítették. A helyi szőlő- és borkultúra hanyatlásnak indult, a híres avasi pincékkel együtt, s később az iparosítás évtizedei sem kedveztek errefelé a mezőgazdasági tevékenységeknek, a környéken inkább a bükkaljai, tokaj-vidéki bortermelést támogatták.
A Miskolczi Pincék Asztaltársasága a fennmaradt pincék megóvását, a valamikor pezsgő, élettel teli pincesorok hagyományainak, kultúrájának ápolását tűzte ki célul. Berta Béla szerint, ha a helyi pincekultúrát sikerül feléleszteni, ez magával hozhatja Miskolcon a szőlőtermelés szélesebb körű elterjedését is. Ha jó áron el lehet adni a szőlőt – mint például idén, mivel a szárazság miatt kevesebb, viszont igen jó minőségű, magas cukorfokú a termés – és megéri ezzel foglalkozni, bizonyára többen kedvet kapnak majd, hiszen ma is több száz hektár szőlőtermelésre alkalmas terület található Miskolcon, és a város fekvése, éghajlata is ideális ehhez.
Szepesi S.