– Egy magyar és két külföldi előadással telt a nap. Milyennek ítélte őket?
– A háromból csak kettőt láttam, a románok Mi osztályunk előadását sajnos nem tudtam megnézni, mindenki azt mondta fergeteges volt. A lengyel Rómeó és Júlia átdolgozás érdekes volt. A klasszikus szerelmi hevületet szerette volna megmutatni, a mai kicsit üresebb érzelmi viszonyok között. Értékelhető volt a szándék, bár nem mindenütt sikerült maradéktalanul. A Toldi viszont fergeteges volt. Egy hibás gesztus nem volt benne. Minden részében átgondolt, szellemes, kifejező, humoros, de nem ironikus vagy épp gúnyos, ami oly’ sokszor jellemzi a magyar színházat.
– Akkor jó ötlet volt színpadra állítani a mindenki által ismert Toldit?
– Azt hiszem, a szinte unalomig ismert Arany szöveg most újjászületett. Élni kezdett minden szó, minden hasonlat, minden kép. Újra megcsendültek a rímek, annak ellenére, hogy egy természetes szövegmondást követtek az előadók. S persze itt aztán mindenki láthatta, ennek a kitűnő alkotónak nem csak a neve volt Arany.
– A varsói fiatalok pedig újszerűen állítottak színpadra egy Shakespeare klasszikust…
– Le kell szögezni, hogy kitűnő kvalitású színészről van szó. Aki nem mellesleg gyönyörű is. Úgy éreztem, kicsit ingadozik a klasszikus érzelemmel teli és a szikárabb érzelemmentes megformálás között. A szándék, ahogyan említettem jó, de ez egy rendezői vizsgaelőadás volt, alig több mint fél órás. Nehéz teljességgel elkapni egy karaktert, főként úgy, hogy el akarsz mozdulni a szokásos karakterértelmezéstől.
– Milyen véleménnyel van a színházi utánpótlásról?
– A fiatalok mindig érdekesek. Abban is, amiben nem tökéletesek. A technikai perfektség még nincs mindig meg, de a művészi kifejezés akarása, az ötletesség, a szokványtól való eltérés nagyon bennük van. Ha ezt az originalitást meg tudják őrizni, nincs miért aggódni.
– Íróként mit gondol a színjátszás jövőjéről?
– Annyira mesterséges minden körülöttünk. Még a valóságot bemutatni szándékozó tévéműsorok is mesterkéltek, kimódoltak, előre megtervezettek. Mérhetetlenül behálózza világunkat a műviség, ezért azt gondolom, hogy fel fog értékelődni minden olyan dolog, ahol valóban előttünk történik valami. Igazi emberek részvételével, s nem számítógépes mutánsokkal. Azt gondolom a színház a jövőben még inkább az intimitás, a testi és emberi közelség templomává fog válni.
Kiss J.
Fotó: Bócsi Krisztián
– A háromból csak kettőt láttam, a románok Mi osztályunk előadását sajnos nem tudtam megnézni, mindenki azt mondta fergeteges volt. A lengyel Rómeó és Júlia átdolgozás érdekes volt. A klasszikus szerelmi hevületet szerette volna megmutatni, a mai kicsit üresebb érzelmi viszonyok között. Értékelhető volt a szándék, bár nem mindenütt sikerült maradéktalanul. A Toldi viszont fergeteges volt. Egy hibás gesztus nem volt benne. Minden részében átgondolt, szellemes, kifejező, humoros, de nem ironikus vagy épp gúnyos, ami oly’ sokszor jellemzi a magyar színházat.
– Akkor jó ötlet volt színpadra állítani a mindenki által ismert Toldit?
– Azt hiszem, a szinte unalomig ismert Arany szöveg most újjászületett. Élni kezdett minden szó, minden hasonlat, minden kép. Újra megcsendültek a rímek, annak ellenére, hogy egy természetes szövegmondást követtek az előadók. S persze itt aztán mindenki láthatta, ennek a kitűnő alkotónak nem csak a neve volt Arany.
– A varsói fiatalok pedig újszerűen állítottak színpadra egy Shakespeare klasszikust…
– Le kell szögezni, hogy kitűnő kvalitású színészről van szó. Aki nem mellesleg gyönyörű is. Úgy éreztem, kicsit ingadozik a klasszikus érzelemmel teli és a szikárabb érzelemmentes megformálás között. A szándék, ahogyan említettem jó, de ez egy rendezői vizsgaelőadás volt, alig több mint fél órás. Nehéz teljességgel elkapni egy karaktert, főként úgy, hogy el akarsz mozdulni a szokásos karakterértelmezéstől.
– Milyen véleménnyel van a színházi utánpótlásról?
– A fiatalok mindig érdekesek. Abban is, amiben nem tökéletesek. A technikai perfektség még nincs mindig meg, de a művészi kifejezés akarása, az ötletesség, a szokványtól való eltérés nagyon bennük van. Ha ezt az originalitást meg tudják őrizni, nincs miért aggódni.
– Íróként mit gondol a színjátszás jövőjéről?
– Annyira mesterséges minden körülöttünk. Még a valóságot bemutatni szándékozó tévéműsorok is mesterkéltek, kimódoltak, előre megtervezettek. Mérhetetlenül behálózza világunkat a műviség, ezért azt gondolom, hogy fel fog értékelődni minden olyan dolog, ahol valóban előttünk történik valami. Igazi emberek részvételével, s nem számítógépes mutánsokkal. Azt gondolom a színház a jövőben még inkább az intimitás, a testi és emberi közelség templomává fog válni.
Kiss J.
Fotó: Bócsi Krisztián