– Ki a kedvenc magyar írója?
– Sokféle kedvencem van. Ez olyan, mintha egy séftől azt kérdeznénk, az előétel a kedvence vagy a desszert. Ráadásul a kedvencek is változnak. A gasztro-hasonlatnál maradva, úgy, mint az étlap. Móricz azonban állócsillagnak tűnik, őt mindig mindenkor imádom. Többek között ezért is vagyok Miskolcon. A SZEM-es este után, vasárnap a Móricz Naplókról beszélgetek a szerkesztő Cséve Annával. Olyan finomságokról, mint a ’26-os naplórészlet, amit Móricz ráadásul a nászútján írt: „Honnan tudjuk, hogy a mi Miskolcainknak nincs múltja? Az Avason megtalálták az ötvenezer éves ember nyomait: a szomszédban honfoglalás kori sírmezőket leltek, ezer és tízezer sírokat. Voltam a miskolci múzeumban, ahol szent emberekkel találkoztam; egy nemzet programja lehet, amit ábrándul mondtak el, és nincs pénz a rendelkezésükre, hogy rendesen leporoltathassák a már beraktározott tárgyakat. Mért nincs Miskolcnak, a mi Miskolcunknak podestája, aki a város tapsai között megmentse az emberiség számára a Bükk csodáit, a barlangi medvét és az ősi emberi nyomokat?”
–A film és a színház különböző hatást ér el a nézőben. Egy forgatókönyv és egy színmű megírása között milyen különbség van?
– A színház alapvetően más. Alkalmazott műfaj, ott a szöveg csak az egyik tényező. Ha már „főztem” az előbb: a darab csak az alapanyag. Nem én készítem el, nem én fűszerezem, hanem a rendező, a színészek. Nem mindegyik végeredmény volt kedvemre való. A Katona József Színházban futó Cigányok, amit Máté Gábor rendezett, nagyon kedves. Sok figyelmet, örömet, haragot kap, vitázunk, megrendülünk. Jönnek rá kíváncsi magyarok, megrettent cigányok, most éppen a rendőrtiszti főiskola végzős osztálya. Sok tanulsággal jár, ha ennyi visszajelzést kap a szerző.
– Aktív íróként, újságíróként mit gondol a kortárs szerzőkről, az irodalom alakulásáról?
– Kultúra és bölcsészoktatás nélkül hogyan várjuk, hogy a magyar embereknek erős identitás-tudata legyen? Hogy tudják, mit jelent magyarnak, borsodinak lenni? Hogy mi történt e tájon évszázadokon keresztül és nekik mi dolguk ezzel? Márpedig manapság könnyű szívű, léha emberek tolják félre az irodalmat, a kultúrát, nevetnek a bölcsészképzésen. Nagy bajban lesz ez az ország, ha a saját hagyományával nincs tisztában. Akkor pedig még nagyobb baj van, ha a döntéshozók nem tudják, csak az élő hagyománynak van helye a szívekben. Élővé pedig a kultúra teszi a hagyományt.
– Ma, az élő hagyomány idején „divat” lett megzenésíteni verseket. Mit gondol a vers és a dal kapcsolatáról?
– Mára a prozódia alkalmazott műfaj lett, de a magyar nyelvű költészet hajnalán zenére írtak verseket. Gondoljon csak Balassi nóta megjelöléseire. A magyar irodalom egyik legnagyszerűbb hazaverse nótára íródott. Ehhez persze nem mérném magam, de örömmel dolgozom együtt Kollár Lacival, a Kistehénből és Beck Zolival, is a 30y-ból. Életet, teret, levegőt adnak a verseknek. De írtam már dalt Charile-nak is. Izgalmas kihívás volt.
– A SZEM-hez visszatérve, hogyan tetszett a Mi osztályunk című előadás?
– Megrázó darab ez, a szembenézés lehetetlenségéről, a hazugságról, árulásról szól. A román hallgatók alázattal és éretten játszottak, igazán tehetségesek, de este, amikor a darab mélységeiről kérdeztem őket, kiderült, semmi közük hozzá, nem értik, mitől olyan kíméletlen ez a mű. Talán generációs kérdés ez, de olyan reménytelenül viselkedtek, mint akiket el kellett játszaniuk.
Kiss J.
Fotó: Bócsi Krisztián
– Sokféle kedvencem van. Ez olyan, mintha egy séftől azt kérdeznénk, az előétel a kedvence vagy a desszert. Ráadásul a kedvencek is változnak. A gasztro-hasonlatnál maradva, úgy, mint az étlap. Móricz azonban állócsillagnak tűnik, őt mindig mindenkor imádom. Többek között ezért is vagyok Miskolcon. A SZEM-es este után, vasárnap a Móricz Naplókról beszélgetek a szerkesztő Cséve Annával. Olyan finomságokról, mint a ’26-os naplórészlet, amit Móricz ráadásul a nászútján írt: „Honnan tudjuk, hogy a mi Miskolcainknak nincs múltja? Az Avason megtalálták az ötvenezer éves ember nyomait: a szomszédban honfoglalás kori sírmezőket leltek, ezer és tízezer sírokat. Voltam a miskolci múzeumban, ahol szent emberekkel találkoztam; egy nemzet programja lehet, amit ábrándul mondtak el, és nincs pénz a rendelkezésükre, hogy rendesen leporoltathassák a már beraktározott tárgyakat. Mért nincs Miskolcnak, a mi Miskolcunknak podestája, aki a város tapsai között megmentse az emberiség számára a Bükk csodáit, a barlangi medvét és az ősi emberi nyomokat?”
–A film és a színház különböző hatást ér el a nézőben. Egy forgatókönyv és egy színmű megírása között milyen különbség van?
– A színház alapvetően más. Alkalmazott műfaj, ott a szöveg csak az egyik tényező. Ha már „főztem” az előbb: a darab csak az alapanyag. Nem én készítem el, nem én fűszerezem, hanem a rendező, a színészek. Nem mindegyik végeredmény volt kedvemre való. A Katona József Színházban futó Cigányok, amit Máté Gábor rendezett, nagyon kedves. Sok figyelmet, örömet, haragot kap, vitázunk, megrendülünk. Jönnek rá kíváncsi magyarok, megrettent cigányok, most éppen a rendőrtiszti főiskola végzős osztálya. Sok tanulsággal jár, ha ennyi visszajelzést kap a szerző.
– Aktív íróként, újságíróként mit gondol a kortárs szerzőkről, az irodalom alakulásáról?
– Kultúra és bölcsészoktatás nélkül hogyan várjuk, hogy a magyar embereknek erős identitás-tudata legyen? Hogy tudják, mit jelent magyarnak, borsodinak lenni? Hogy mi történt e tájon évszázadokon keresztül és nekik mi dolguk ezzel? Márpedig manapság könnyű szívű, léha emberek tolják félre az irodalmat, a kultúrát, nevetnek a bölcsészképzésen. Nagy bajban lesz ez az ország, ha a saját hagyományával nincs tisztában. Akkor pedig még nagyobb baj van, ha a döntéshozók nem tudják, csak az élő hagyománynak van helye a szívekben. Élővé pedig a kultúra teszi a hagyományt.
– Ma, az élő hagyomány idején „divat” lett megzenésíteni verseket. Mit gondol a vers és a dal kapcsolatáról?
– Mára a prozódia alkalmazott műfaj lett, de a magyar nyelvű költészet hajnalán zenére írtak verseket. Gondoljon csak Balassi nóta megjelöléseire. A magyar irodalom egyik legnagyszerűbb hazaverse nótára íródott. Ehhez persze nem mérném magam, de örömmel dolgozom együtt Kollár Lacival, a Kistehénből és Beck Zolival, is a 30y-ból. Életet, teret, levegőt adnak a verseknek. De írtam már dalt Charile-nak is. Izgalmas kihívás volt.
– A SZEM-hez visszatérve, hogyan tetszett a Mi osztályunk című előadás?
– Megrázó darab ez, a szembenézés lehetetlenségéről, a hazugságról, árulásról szól. A román hallgatók alázattal és éretten játszottak, igazán tehetségesek, de este, amikor a darab mélységeiről kérdeztem őket, kiderült, semmi közük hozzá, nem értik, mitől olyan kíméletlen ez a mű. Talán generációs kérdés ez, de olyan reménytelenül viselkedtek, mint akiket el kellett játszaniuk.
Kiss J.
Fotó: Bócsi Krisztián