– Játszott már fővárosi színházban, a legtöbb időt azonban eddig „vidéki” teátrumok társulatában töltötte. Tudatos folyamat ez, vagy az élet alakította így?
– Oda megyek, ahova hívnak. Mióta eljöttem a Radnóti színházból, nincs dilemmám, hogy szerződjek-e fővárosi teátrumba, vagy sem. Nem tudom, mi lett volna, ha Egerben rosszul érzem magam. Érdekes véletlen, hogy a Radnótiban is és Egerben is tíz évig dolgoztam, így alakult az életem. Az azonban jó, hogy pontosan tudom, mik az előnyei és hátrányai a vidéki munkának.
– Milyen előnyei vannak például a miskolci munkának?
– Nincs olyan jellegű rohanó élet, mint Budapesten. Jobban oda lehet figyelni, hiszen sokszor nincs más, csak az adott szerep. Ez nyugalmat is jelent, emellett vidéken előfordulhat bármi. Váratlanabb, színesebb lehet a szerepek sora. Az azonban hátrány, hogy a családom a fővárosban él, így legalább annyi időt töltök utazással, mint a színpadon.
– Négy darabban is játszik első miskolci évadában. Mennyire megterhelő ez?
– Nem terhel le annyira, hiszen nem kell mással foglalkozni. Nem olyan hajszás az élet. Miskolc számomra most csak a színházat jelenti, köszönhetően annak, hogy ilyen sűrűn indult az évad. Vagy próbálok, vagy játszom, sajnos nem sikerült olyan helyeket megismernem, ahova szívesen eljárnék. Talán lesz olyan időszak is, amikor lesz lehetőségem. Örülnék neki, hiszen Egerben volt egy kis hotel, annak egy étterme, és jó viszonyt ápoltam azzal a házaspárral, aki üzemeltette. Egy bázis volt számomra az a hely. Amikor meg akartam ajándékozni magam, elmentem oda reggelizni vagy ebédelni, nézni az embereket, ahogy sétálnak a téren, vagy éppen újságot olvasni. Budapesten ezt nem engedheti meg magának az ember, remélem itt, Miskolcon is lesz ilyen helyem.
– Számos filmben játszott már, egy ideje azonban kizárólag a színházba járó közönség találkozhat tehetségével….
– Nagyon régóta nem filmeztem. Egészen más szakma az. Aki Budapesten él, dolgozik, közelebb kerül a filmszereplésekhez. Már ha van egyáltalán. Sokat változott a szakma ahhoz képest, mint ami 30 évvel ezelőtt volt – mint minden. Az azonban, hogy a dolgok gyökeresen változnak-e, rajtunk múlik. A pénztelenség sok mindent eldönt. A kultúra pedig régóta nem tényező, nem érdekli az embereket. Vannak városok, amelyek örülnek, hogy van színházuk, míg más városban inkább terhet jelent. Mi azért is dolgozunk, hogy bebizonyítsuk, érdemes ezt csinálni, érdemes vele foglalkozni.
– Nagyon sok szerepet játszott már el. Volt olyan karakter, ami kifejezetten nehezen „adta meg magát”?
– Nehéz erre válaszolni, mert nem ápolgatom magamban az emlékeket. Sem a sikerélményt, sem a kudarcokat. Nem szeretnék sosem a múltra hivatkozni. Minél jobban telik az idő, annál nehezebbnek érzem azokat a feladatokat is, amelyek nehézségén fiatalon még el sem gondolkoztam volna. Annyit megtanultam azonban, hogy mik a buktatók, a nehézségek, milyen dolgokon kell túllépni ahhoz, hogy a színészi játékom a lehető legjobb legyen. A kétség azonban, hogy képes vagyok-e egy feladatra, mindig megvan. A próbákon ennek a kétségnek el kell múlnia.
– A Játszd újra, Sam! című vígjátékban a főhőst, Allan Felixet alakítja. Ennél a karakternél is érzi a kétséget?
– A darab üzenetét, előadásának módját értem. Szokták mondani, hogy ha szomorúak a színészek próba után, akkor biztosan vígjátékot próbáltak. Ez azért van, mert sokszor képtelenség felmérni, hogy az, amit mi gondolunk, működik-e. Sok a tennivaló ebben a darabban, nagyon sok szöveg van, emellett olyan, mint egy hatalmas legó. Megvannak a darabok, azt is tudjuk, mit szeretnénk építeni belőle, ám a sok apró darabból meg is kell építeni azt, amit elképzelünk. A drámai előadások megengedik a szünetet. Az átélés pillanat akár előadásonként változhat. A Játszd újra, Sam!-ben ez megölheti az előadást. Nem lehet kényelmesen „beleülni” az érzésekbe, többrétű figyelemre van szükség. Van olyan eset, amikor azért kell többet, vagy mást mondani, mint ami a megírt szövegben van, mert csak akkor ér át a színész az egyik oldalról a másikra, s ilyen pillanat körülbelül 300 van ebben a darabban. Bent és kint is kell lenni, s ez a legnehezebb. Olyan ez, mintha egy orvos műtétet végezne, s közben oktatófilmet forgatnának róla. Amellett, hogy legjobb tudása szerint segít a betegen, figyelnie kell arra is, hogy látszódjon az, amit épp csinál, s érthető legyen az is, amit mond.
Kiss Judit
Fotó: Mocsári László (A felvételek A vágy villamosa, és az Én és a kisöcsém előadások közben készültek.)
– Oda megyek, ahova hívnak. Mióta eljöttem a Radnóti színházból, nincs dilemmám, hogy szerződjek-e fővárosi teátrumba, vagy sem. Nem tudom, mi lett volna, ha Egerben rosszul érzem magam. Érdekes véletlen, hogy a Radnótiban is és Egerben is tíz évig dolgoztam, így alakult az életem. Az azonban jó, hogy pontosan tudom, mik az előnyei és hátrányai a vidéki munkának.
– Milyen előnyei vannak például a miskolci munkának?
– Nincs olyan jellegű rohanó élet, mint Budapesten. Jobban oda lehet figyelni, hiszen sokszor nincs más, csak az adott szerep. Ez nyugalmat is jelent, emellett vidéken előfordulhat bármi. Váratlanabb, színesebb lehet a szerepek sora. Az azonban hátrány, hogy a családom a fővárosban él, így legalább annyi időt töltök utazással, mint a színpadon.
– Négy darabban is játszik első miskolci évadában. Mennyire megterhelő ez?
– Nem terhel le annyira, hiszen nem kell mással foglalkozni. Nem olyan hajszás az élet. Miskolc számomra most csak a színházat jelenti, köszönhetően annak, hogy ilyen sűrűn indult az évad. Vagy próbálok, vagy játszom, sajnos nem sikerült olyan helyeket megismernem, ahova szívesen eljárnék. Talán lesz olyan időszak is, amikor lesz lehetőségem. Örülnék neki, hiszen Egerben volt egy kis hotel, annak egy étterme, és jó viszonyt ápoltam azzal a házaspárral, aki üzemeltette. Egy bázis volt számomra az a hely. Amikor meg akartam ajándékozni magam, elmentem oda reggelizni vagy ebédelni, nézni az embereket, ahogy sétálnak a téren, vagy éppen újságot olvasni. Budapesten ezt nem engedheti meg magának az ember, remélem itt, Miskolcon is lesz ilyen helyem.
– Számos filmben játszott már, egy ideje azonban kizárólag a színházba járó közönség találkozhat tehetségével….
– Nagyon régóta nem filmeztem. Egészen más szakma az. Aki Budapesten él, dolgozik, közelebb kerül a filmszereplésekhez. Már ha van egyáltalán. Sokat változott a szakma ahhoz képest, mint ami 30 évvel ezelőtt volt – mint minden. Az azonban, hogy a dolgok gyökeresen változnak-e, rajtunk múlik. A pénztelenség sok mindent eldönt. A kultúra pedig régóta nem tényező, nem érdekli az embereket. Vannak városok, amelyek örülnek, hogy van színházuk, míg más városban inkább terhet jelent. Mi azért is dolgozunk, hogy bebizonyítsuk, érdemes ezt csinálni, érdemes vele foglalkozni.
– Nagyon sok szerepet játszott már el. Volt olyan karakter, ami kifejezetten nehezen „adta meg magát”?
– Nehéz erre válaszolni, mert nem ápolgatom magamban az emlékeket. Sem a sikerélményt, sem a kudarcokat. Nem szeretnék sosem a múltra hivatkozni. Minél jobban telik az idő, annál nehezebbnek érzem azokat a feladatokat is, amelyek nehézségén fiatalon még el sem gondolkoztam volna. Annyit megtanultam azonban, hogy mik a buktatók, a nehézségek, milyen dolgokon kell túllépni ahhoz, hogy a színészi játékom a lehető legjobb legyen. A kétség azonban, hogy képes vagyok-e egy feladatra, mindig megvan. A próbákon ennek a kétségnek el kell múlnia.
– A Játszd újra, Sam! című vígjátékban a főhőst, Allan Felixet alakítja. Ennél a karakternél is érzi a kétséget?
– A darab üzenetét, előadásának módját értem. Szokták mondani, hogy ha szomorúak a színészek próba után, akkor biztosan vígjátékot próbáltak. Ez azért van, mert sokszor képtelenség felmérni, hogy az, amit mi gondolunk, működik-e. Sok a tennivaló ebben a darabban, nagyon sok szöveg van, emellett olyan, mint egy hatalmas legó. Megvannak a darabok, azt is tudjuk, mit szeretnénk építeni belőle, ám a sok apró darabból meg is kell építeni azt, amit elképzelünk. A drámai előadások megengedik a szünetet. Az átélés pillanat akár előadásonként változhat. A Játszd újra, Sam!-ben ez megölheti az előadást. Nem lehet kényelmesen „beleülni” az érzésekbe, többrétű figyelemre van szükség. Van olyan eset, amikor azért kell többet, vagy mást mondani, mint ami a megírt szövegben van, mert csak akkor ér át a színész az egyik oldalról a másikra, s ilyen pillanat körülbelül 300 van ebben a darabban. Bent és kint is kell lenni, s ez a legnehezebb. Olyan ez, mintha egy orvos műtétet végezne, s közben oktatófilmet forgatnának róla. Amellett, hogy legjobb tudása szerint segít a betegen, figyelnie kell arra is, hogy látszódjon az, amit épp csinál, s érthető legyen az is, amit mond.
Kiss Judit
Fotó: Mocsári László (A felvételek A vágy villamosa, és az Én és a kisöcsém előadások közben készültek.)