– Humphrey Bogart karaktere az ötödik szerepe az évadban. Nem kevés munkát jelent ez, mennyire terheli le?
– Nagyon megterheli az embert. A színházi struktúra úgy alakult, hogy ennyi szerep jutott nekem. Örülök neki, hiszen megbecsülnek, s egzisztenciálisan is jobb ez, de ez 12. évadom, amiben nincs négynél kevesebb szerepem. Õsszel, az Úri muri szövegét nem tanultam otthon. Elég volt a próbákon figyelni magamra, az évad vége felé azonban azon kapom magam, hogy az agyam elfárad, és 4-5 mondatot is képtelen vagyok megjegyezni.
– Ilyen munkatempó mellett mi az, ami segít feltöltődni?
– Van egy öt hónapos kisfiam. A babázás feltölt. Az első három hónap katasztrófa volt. Azt hittem, mindig úgy marad, hogy nem lesz semmi közöm hozzá, de szerencsére megszületett köztünk a kontaktus. Nagy öröm számomra, hogy tudok kommunikálni a fiammal. Emellett nagyon szeretek olvasni, habár csak nyáron van rá időm. Akkor azonban annyi könyvet veszek elő, amennyit csak bírok. Évad közben a gitározás segít feltöltődni. Autodidakta módon tanulom, sokszor órákig képes vagyok eljátszani, gyakorolgatni, egyfajta meditációt jelent számomra. Emellett nagyon szeretek a természetben lenni, habár nagyon régóta nem jutott rá időm.
– A Mi és Miskolc előadása előtt nagy túrát tettetek meg. Milyen pluszt jelentett az út, a megérkezés Miskolcra?
– Otthonomnak tekintem Miskolcot, hiszen itt élek a családommal. Nem tudnék másképp élni. Szeretnék egy bázist magamnak, de az a legfontosabb, hogy ahol élek, ott legyenek azok is, akiket szeretek. A Mi és Miskolc előtti túrába nagyon szívesen ugrottam bele, habár egy teljes hónapot elvett a nyarunkból, mégis nagyon sokat adott. Egy ilyen út során az ember szembesül a saját gyengeségeivel, emellett nem tudja megjátszani magát. Amikor a szakadó esőbe gyalogolsz 35 kilométert, akkor este már nincs erőd „jópofizni”. Olyan vagy, amilyen, s a többiek azt kapják, ami te vagy. Sokat jelent, hogy a csapat átalakult egy kis közösséggé.
– Eddigi pályád „vidéki” színházakba vezetett. A fővárosi élet mennyire vonz?
– Magyarország nagyon főváros központú. Minden színésznek belső vágya, hogy odakerüljön, habár én ezt a vágyat egyre távolabbinak érzem. Ahogy telnek az évek, egyre jobban tartok a nagyvárostól, habár ott sokkal több a lehetőség, ami egzisztenciálisan is többet jelent, ami pedig a fiam születése után, hosszú távon, nagyon fontos tényezővé válik. Csupán a lehetőségek száma a különbség. Ami azonban nagyon jó, hogy „vidéken” van társulati élet, esténként is. A fővárosban a társulat szétszéled, mindenki megy a dolgára, itt azonban olyan találkozásokra, beszélgetésre van lehetőség, amik sokat jelentenek. A társulat együtt lélegzik. Nagyon sok pluszt ad, hogy az előadásokon és próbákon kívül is találkozunk.
– Mi az, ami ennyire vonzó a színházi miliőben?
– Sokszor feltesszük magunknak ezt a kérdést a nehéz időkben, bár én még nem találtam meg a választ. Számos dolgot tudnék mondani, ami miatt jó színházban dolgozni, de az nem lenne kompakt igazság. Olyan erős lelki kötődést érez az ember, amit nem tud megfogalmazni, talán hivatástudat.
– Elgondolkozott már azon, hogy ha nem színész lenne, akkor mivel foglalkozna?
– Nem. Nem tudom, mit csinálnék, ha nem színész lennék. Azt gondolom, hogy ez jó, hiszen ha az ember ezen kezd gondolkozni, akkor néhány kudarcélmény után feladja. Más kérdés azonban, hogy mivel foglalkoznék, ha nem lenne lehetőségem arra, hogy színész legyek. Erre sem tudom a választ. Eredetileg sportolónak készültem. Jégkorongoztam, aztán nagyon elkezdett érdekelni a színészet, s az utam erre sodort.
– Ha számtalan lehetőség közül választhatna, melyik szerepet játszaná el legszívesebben?
– A Liliomot nagyon szeretném eljátszani, de van rossz tapasztalatom, ezért félek. Főiskolás voltam, amikor egy nagy szerepálmomat eljátszhattam, persze még nem közönség előtt. A próbák végére azt éreztem, hogy semmi közöm a szerephez, ezért van bennem félelem.
– A Játszd újra Sam című darabban Humphrey Bogart szerepét ölti magára. Mit gondol a szerepről, a színészről?
– Nagyon szeretem a Casablancat, sokszor láttam, ám ebben a szerepben más az ő személye. Az előadáson nem Bogart jelenik meg a maga valójában, hanem az a Humphrey Bogart, aki Görög Laci agyában megszületik. Woody Allan olyannak ábrázolja, aki csettintésre megkap minden nőt, habár az életben valószínűleg nem volt ilyen.
Kiss Judit
Fotó: Mocsári László (Az Úri Muri és Az ördög előadások közben készültek.)
– Nagyon megterheli az embert. A színházi struktúra úgy alakult, hogy ennyi szerep jutott nekem. Örülök neki, hiszen megbecsülnek, s egzisztenciálisan is jobb ez, de ez 12. évadom, amiben nincs négynél kevesebb szerepem. Õsszel, az Úri muri szövegét nem tanultam otthon. Elég volt a próbákon figyelni magamra, az évad vége felé azonban azon kapom magam, hogy az agyam elfárad, és 4-5 mondatot is képtelen vagyok megjegyezni.
– Ilyen munkatempó mellett mi az, ami segít feltöltődni?
– Van egy öt hónapos kisfiam. A babázás feltölt. Az első három hónap katasztrófa volt. Azt hittem, mindig úgy marad, hogy nem lesz semmi közöm hozzá, de szerencsére megszületett köztünk a kontaktus. Nagy öröm számomra, hogy tudok kommunikálni a fiammal. Emellett nagyon szeretek olvasni, habár csak nyáron van rá időm. Akkor azonban annyi könyvet veszek elő, amennyit csak bírok. Évad közben a gitározás segít feltöltődni. Autodidakta módon tanulom, sokszor órákig képes vagyok eljátszani, gyakorolgatni, egyfajta meditációt jelent számomra. Emellett nagyon szeretek a természetben lenni, habár nagyon régóta nem jutott rá időm.
– A Mi és Miskolc előadása előtt nagy túrát tettetek meg. Milyen pluszt jelentett az út, a megérkezés Miskolcra?
– Otthonomnak tekintem Miskolcot, hiszen itt élek a családommal. Nem tudnék másképp élni. Szeretnék egy bázist magamnak, de az a legfontosabb, hogy ahol élek, ott legyenek azok is, akiket szeretek. A Mi és Miskolc előtti túrába nagyon szívesen ugrottam bele, habár egy teljes hónapot elvett a nyarunkból, mégis nagyon sokat adott. Egy ilyen út során az ember szembesül a saját gyengeségeivel, emellett nem tudja megjátszani magát. Amikor a szakadó esőbe gyalogolsz 35 kilométert, akkor este már nincs erőd „jópofizni”. Olyan vagy, amilyen, s a többiek azt kapják, ami te vagy. Sokat jelent, hogy a csapat átalakult egy kis közösséggé.
– Eddigi pályád „vidéki” színházakba vezetett. A fővárosi élet mennyire vonz?
– Magyarország nagyon főváros központú. Minden színésznek belső vágya, hogy odakerüljön, habár én ezt a vágyat egyre távolabbinak érzem. Ahogy telnek az évek, egyre jobban tartok a nagyvárostól, habár ott sokkal több a lehetőség, ami egzisztenciálisan is többet jelent, ami pedig a fiam születése után, hosszú távon, nagyon fontos tényezővé válik. Csupán a lehetőségek száma a különbség. Ami azonban nagyon jó, hogy „vidéken” van társulati élet, esténként is. A fővárosban a társulat szétszéled, mindenki megy a dolgára, itt azonban olyan találkozásokra, beszélgetésre van lehetőség, amik sokat jelentenek. A társulat együtt lélegzik. Nagyon sok pluszt ad, hogy az előadásokon és próbákon kívül is találkozunk.
– Mi az, ami ennyire vonzó a színházi miliőben?
– Sokszor feltesszük magunknak ezt a kérdést a nehéz időkben, bár én még nem találtam meg a választ. Számos dolgot tudnék mondani, ami miatt jó színházban dolgozni, de az nem lenne kompakt igazság. Olyan erős lelki kötődést érez az ember, amit nem tud megfogalmazni, talán hivatástudat.
– Elgondolkozott már azon, hogy ha nem színész lenne, akkor mivel foglalkozna?
– Nem. Nem tudom, mit csinálnék, ha nem színész lennék. Azt gondolom, hogy ez jó, hiszen ha az ember ezen kezd gondolkozni, akkor néhány kudarcélmény után feladja. Más kérdés azonban, hogy mivel foglalkoznék, ha nem lenne lehetőségem arra, hogy színész legyek. Erre sem tudom a választ. Eredetileg sportolónak készültem. Jégkorongoztam, aztán nagyon elkezdett érdekelni a színészet, s az utam erre sodort.
– Ha számtalan lehetőség közül választhatna, melyik szerepet játszaná el legszívesebben?
– A Liliomot nagyon szeretném eljátszani, de van rossz tapasztalatom, ezért félek. Főiskolás voltam, amikor egy nagy szerepálmomat eljátszhattam, persze még nem közönség előtt. A próbák végére azt éreztem, hogy semmi közöm a szerephez, ezért van bennem félelem.
– A Játszd újra Sam című darabban Humphrey Bogart szerepét ölti magára. Mit gondol a szerepről, a színészről?
– Nagyon szeretem a Casablancat, sokszor láttam, ám ebben a szerepben más az ő személye. Az előadáson nem Bogart jelenik meg a maga valójában, hanem az a Humphrey Bogart, aki Görög Laci agyában megszületik. Woody Allan olyannak ábrázolja, aki csettintésre megkap minden nőt, habár az életben valószínűleg nem volt ilyen.
Kiss Judit
Fotó: Mocsári László (Az Úri Muri és Az ördög előadások közben készültek.)