Az interjú felvezetéseként röviden áttekinti az újságíró José Luque pályafutásának együtteseit. „José Juan Luque, volt sevillai labdarúgót egészen az előző szezon végéig láthattuk a futballpályákon. Focistaként a Sevilla FC utánpótláscsapataiban kezdte, majd nevelőegyesülete színeiben mutatkozott be a Primera Divisiónban (spanyol első osztály – a szerk.), az 1996/97-es pontvadászatban. Később a Badajozban, majd az Atlético de Madridban játszott. Utóbbival kiesett a másodosztályba, majd két évvel később visszajutottak az élvonalba. Az évek során több klub színeiben – Málaga, Espanyol, Granada 74 – megfordult. Labdarúgó-pályafutása utolsó évei Magyarországhoz kötik, ahol a Diósgyőri VTK színeiben váratlanul második fiatalságát élte” – írja Carlos Díaz.
Az estadiodeportivo.com szerkesztősége egyébként a Ramón Sánchez Pizjuán, azaz a Sevilla FC stadionjának szomszédságában található. Alább pedig az interjú, melynek címe: „Próbajátékosként érkeztem, és csapatkapitányként távoztam”.
– Hogyan jött a lehetőség, hogy Magyarországon futballozzon?
– Érdekes eset. A Castillejában játszottam, majd mivel nem találtam csapatot, az AFE (Asociación de Futbolistas Españoles – Spanyol Futballisták Szövetsége) szerződés nélküli labdarúgóinak tartott edzéseit látogattam nézőként. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert ez a szekció 30 éven aluli sportolóknak szól, én pedig akkor már 33 voltam, de Jorge Azkoitia, aki az AFE-nél dolgozik, ragaszkodott hozzám. Ennek köszönhetően próbajátékra hívott 2011 januárjában a DVTK, júniusig ott játszottam, és feljutottunk a másodosztályból az élvonalba. Ezt követően többéves szerződéshosszabbítást ajánlottak. Próbajátékosként érkeztem, csapatkapitány, házi gólkirály és az NB I egyik legjobb játékosa lettem.
– Miért döntött pályafutása befejezése mellett?
– Nem elhamarkodott döntés volt, az biztos. Már régóta foglalkoztatott a gondolat, aztán édesanyám szeptemberi halála és a családtól távol töltött idő miatt határoztam a fájdalmas búcsú mellett.
– Meséljen, milyen az élet Magyarországon? Sokban különbözik az ittenitől?
– Az életritmus nagyon eltér a spanyolországitól, négy órával korábban jön fel a nap és ugyanennyivel hamarabb esteledik, mint itthon. A nyelv nagyon nehéz, szinte semmit nem tanultam meg. A társakkal angolul kommunikáltam, Paco Gallardóval és Fernandóval pedig természetesen spanyolul.
– Apropó! Milyen volt a viszonya két honfitársával?
– Kitűnő. Családom távollétében nagy támogatást jelentettek nekem. Jó barátságot ápoltunk ez alatt a hosszú, hazánktól messze töltött időszak alatt. Fernadóval néha mentek a zrikák a korábbi derbik miatt, de mindig is tiszteltük egymást, és nagy cimborák vagyunk.
– Le tudná írni a települést, ahol élt?
– Magyarország negyedik legnagyobb városa közel 200 000 lakossal. Az emberek nagyon kedvesek, barátságosak. Meg kell említenem, hogy a legnagyobb szurkolótáborral rendelkezik a csapata, átlagosan 11 000 szurkoló járt a stadionokba, míg a bajnok Győr vagy a nagy múlttal rendelkező Ferencváros 3-4000 néző előtt játszott.
– Milyen volt a búcsúmérkőzése a szurkolókkal?
– Kitettek magukért, úgy köszöntek el tőlem, ahogy azt sose gondoltam volna. Magyarországon van egy törvény, mely szerint kamerák figyelik a szurkolókat, hogy ne történjenek erőszakos cselekmények, és kiszűrjék a rendbontókat. A klub elnöke engedélyt kért a Magyar Labdarúgó-szövetségtől, hogy erre az egy találkozóra ne kapcsolják be a kamerákat, így az addig távolmaradó ultrák, mindenki bejött a stadionba. Csapatom és az ellenfél játékosai is a levegőbe dobáltak a lefújás után.
– Beszéljünk egy kicsit spanyolországi karrierjéről. A Vicente Calderónban debütált, mit érzett a pályára lépés pillanatában?
– Nagyon szép volt olyan, nagy múltú arénában bemutatkozni. Próbáltam a legjobbat nyújtani és beverekedni magam a Sevilla kezdőcsapatába, de a körülmények úgy hozták, hogy a Badajozba kellett szerződnöm. Azóta sem értem, miért, hiszen a vezetőedző végig számított rám a szezon utolsó fordulóiban, majd a következőben már nem kellettem neki.
– Később saját stadionja lett debütálásának színtere. Milyen volt az Atlético de Madridban játszani egy, a klub számára rendkívül nehéz időszakban?
– Való igaz, hogy nem a legjobb időszakát élte az Atlético de Madrid, amikor ott futballoztam. A kiesés alkalmával azon kevés játékos közé tartoztam, akit megtapsoltak a szurkolók, így keserédessé vált ez a pillanat. Nagyon nehéz év jött utána mindenki számára. A második vonalban több szerephez jutottam, és sikerült feljutnunk két szezon után.
– Milyen emléket őriz a többi csapatról, melyben megfordult?
– A Málagát és a Ciudad Murciát emelném ki. Előbbiben két, teljesen különböző évadot futottam, míg a Murciában sok gólt szereztem, és fontosnak érezhettem magam, mégsem voltak olyan lehetőségeim, amilyeneket szerettem volna, és nem tudtam kibontakozni igazán a futball terén.
– Szakmailag melyik edzőjét emelné ki?
– Pályafutásom során sok jó edzőm volt, de ha egyet ki kellene emelnem, Julián Rubiót mondanám azért, amit értem tett.
– És a legjobb játékostárs?
– A spanyolországi karrier során Iván Amaya, az utóbbi, magyarországi években pedig Paco Gallardo, akivel kölcsönösen segítettük egymást.
Az estadiodeportivo.com nyomán, Soós Péter
Fotó: minap.hu archívum
Az estadiodeportivo.com szerkesztősége egyébként a Ramón Sánchez Pizjuán, azaz a Sevilla FC stadionjának szomszédságában található. Alább pedig az interjú, melynek címe: „Próbajátékosként érkeztem, és csapatkapitányként távoztam”.
– Hogyan jött a lehetőség, hogy Magyarországon futballozzon?
– Érdekes eset. A Castillejában játszottam, majd mivel nem találtam csapatot, az AFE (Asociación de Futbolistas Españoles – Spanyol Futballisták Szövetsége) szerződés nélküli labdarúgóinak tartott edzéseit látogattam nézőként. Először nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget, mert ez a szekció 30 éven aluli sportolóknak szól, én pedig akkor már 33 voltam, de Jorge Azkoitia, aki az AFE-nél dolgozik, ragaszkodott hozzám. Ennek köszönhetően próbajátékra hívott 2011 januárjában a DVTK, júniusig ott játszottam, és feljutottunk a másodosztályból az élvonalba. Ezt követően többéves szerződéshosszabbítást ajánlottak. Próbajátékosként érkeztem, csapatkapitány, házi gólkirály és az NB I egyik legjobb játékosa lettem.
– Miért döntött pályafutása befejezése mellett?
– Nem elhamarkodott döntés volt, az biztos. Már régóta foglalkoztatott a gondolat, aztán édesanyám szeptemberi halála és a családtól távol töltött idő miatt határoztam a fájdalmas búcsú mellett.
– Meséljen, milyen az élet Magyarországon? Sokban különbözik az ittenitől?
– Az életritmus nagyon eltér a spanyolországitól, négy órával korábban jön fel a nap és ugyanennyivel hamarabb esteledik, mint itthon. A nyelv nagyon nehéz, szinte semmit nem tanultam meg. A társakkal angolul kommunikáltam, Paco Gallardóval és Fernandóval pedig természetesen spanyolul.
– Apropó! Milyen volt a viszonya két honfitársával?
– Kitűnő. Családom távollétében nagy támogatást jelentettek nekem. Jó barátságot ápoltunk ez alatt a hosszú, hazánktól messze töltött időszak alatt. Fernadóval néha mentek a zrikák a korábbi derbik miatt, de mindig is tiszteltük egymást, és nagy cimborák vagyunk.
– Le tudná írni a települést, ahol élt?
– Magyarország negyedik legnagyobb városa közel 200 000 lakossal. Az emberek nagyon kedvesek, barátságosak. Meg kell említenem, hogy a legnagyobb szurkolótáborral rendelkezik a csapata, átlagosan 11 000 szurkoló járt a stadionokba, míg a bajnok Győr vagy a nagy múlttal rendelkező Ferencváros 3-4000 néző előtt játszott.
– Milyen volt a búcsúmérkőzése a szurkolókkal?
– Kitettek magukért, úgy köszöntek el tőlem, ahogy azt sose gondoltam volna. Magyarországon van egy törvény, mely szerint kamerák figyelik a szurkolókat, hogy ne történjenek erőszakos cselekmények, és kiszűrjék a rendbontókat. A klub elnöke engedélyt kért a Magyar Labdarúgó-szövetségtől, hogy erre az egy találkozóra ne kapcsolják be a kamerákat, így az addig távolmaradó ultrák, mindenki bejött a stadionba. Csapatom és az ellenfél játékosai is a levegőbe dobáltak a lefújás után.
– Beszéljünk egy kicsit spanyolországi karrierjéről. A Vicente Calderónban debütált, mit érzett a pályára lépés pillanatában?
– Nagyon szép volt olyan, nagy múltú arénában bemutatkozni. Próbáltam a legjobbat nyújtani és beverekedni magam a Sevilla kezdőcsapatába, de a körülmények úgy hozták, hogy a Badajozba kellett szerződnöm. Azóta sem értem, miért, hiszen a vezetőedző végig számított rám a szezon utolsó fordulóiban, majd a következőben már nem kellettem neki.
– Később saját stadionja lett debütálásának színtere. Milyen volt az Atlético de Madridban játszani egy, a klub számára rendkívül nehéz időszakban?
– Való igaz, hogy nem a legjobb időszakát élte az Atlético de Madrid, amikor ott futballoztam. A kiesés alkalmával azon kevés játékos közé tartoztam, akit megtapsoltak a szurkolók, így keserédessé vált ez a pillanat. Nagyon nehéz év jött utána mindenki számára. A második vonalban több szerephez jutottam, és sikerült feljutnunk két szezon után.
– Milyen emléket őriz a többi csapatról, melyben megfordult?
– A Málagát és a Ciudad Murciát emelném ki. Előbbiben két, teljesen különböző évadot futottam, míg a Murciában sok gólt szereztem, és fontosnak érezhettem magam, mégsem voltak olyan lehetőségeim, amilyeneket szerettem volna, és nem tudtam kibontakozni igazán a futball terén.
– Szakmailag melyik edzőjét emelné ki?
– Pályafutásom során sok jó edzőm volt, de ha egyet ki kellene emelnem, Julián Rubiót mondanám azért, amit értem tett.
– És a legjobb játékostárs?
– A spanyolországi karrier során Iván Amaya, az utóbbi, magyarországi években pedig Paco Gallardo, akivel kölcsönösen segítettük egymást.
Az estadiodeportivo.com nyomán, Soós Péter
Fotó: minap.hu archívum