Az érem gyorsan összejött, hiszen az Eb első napján, a foxoring viadalon, az M60 kategóriában bronzérmet vehetett át az eredményhirdetésnél. A hazaérkezése után kissé fáradtan válaszolt kérdéseinkre.
– Milyen volt az EB mezőnye?
– Világbajnoki erősségűnek nevezhetem. Harmincnál is több futót indított a lehetséges 11 kategóriában az orosz, ukrán, német és cseh válogatott. Az utóbbiakat két masszőr gyúrta, mi pedig, a magyarok a benzinpénzt is saját zsebből fizettük. Egyébként összesen 26 ország csaknem 300 sportolója indult. Az én kategóriámban 23 és 32 között váltakozott a létszám. Többen ugyanis kihagyták a program elején az egyéni foxoring és sprintversenyt, hogy kipihenten futhassanak a két klasszikus számban, ahol csapatértékelés is van. A magyarok közül is csak négyen indultunk valamennyi napon, köztük én is.
– Hogyan ítélte meg saját esélyeit?
– Erre vonatkozóan óvatlan dolog tippelni, hiszen legfőbb vetélytársaimmal legutóbb egy évvel korábban, a szerbiai világbajnokságon találkoztam. S míg ők rendszeresen járnak külföldre is versenyezni, nekem ez az Eb volt az első, s egyben az utolsó versenyem is az idén idegenben. Az, hogy az összes, azaz nyolc hazai versenyen engem nemigen tudtak megszorítani, legfeljebb hiú reményeket ébreszthetett.
– Hogyan sikerült a felkészülése?
– Felemásra. Február végére már kezdtem fizikailag formába lendülni, de egy meghűlés visszavetett. Egy hónap múlva, a nagy havazás idején meg, ahelyett, hogy eredeti szándékom szerint kimentem volna a Bükkbe, futni a gyönyörű hóesésben, otthon maradtam (mert keresem a veszélyes helyeket) és úgy elcsúsztam az előszobában, hogy a bordám is elrepedt. Megint kiesett egy hónap. Pedig sorozatterhelésre kellett készülni, hiszen 6 nap alatt 4 verseny volt. Ezért indultam augusztus elején Olaszországban a Tájfutó Mesterek Világbajnokságán. Itt 5 futás várt 7 nap alatt. Az augusztus közepi nemzetközi Hungária Kupa 5 napos tájfutó versenyen a Bakonyban már fordult a trend, egyre javítottam. Az utolsó etapon kategóriámban (M60) már a legjobb magyar lettem, csak a portugál és az angol futott jobban, bár összetettben még egy ausztrál is előttem végzett a külföldiek közül. A formába hozás végső állomásán, a mátrafüredi rádiós tájfutó országos bajnokságon már magabiztosan versenyeztem. Az Eb terepét, a Szudétákat azonban nem zártam szívembe. Borzasztó meredek, durva terep! A korábbi koreai és szerbiai világbajnokságok erdőinek vadságát ugyan nem érte el, de erősen megközelítette.
– Ezek szerint nehéz küzdelem volt?
– Nehéz és balszerencsés, mert Fortuna is elpártolt tőlem. A nyitó foxoringban például elsőként indultam, ami kifejezett hátrányos helyzetnek számít. Már csak ezért is nagyon örültem a harmadik helyezésnek, hiszen csak a világ két eddigi legsikeresebb férfi rádiós tájfutója, az orosz Chermen Guliev és az ukrán Oleg Fursa tudott megelőzni. De a két klasszikus számban, rövidhullámon (RH) és ultrarövidhullámon (URH) is pontszerző, nyolcadik, illetve ötödik helyen zártam. Vagyis tartom pozíciómat az élvonalban, a top tízben. Mégsem vagyok elégedett, mert előre szerettem volna lépni. Sajnos, most nem jött össze a nagy eredmény. Az utolsó napi URH versenyen például azért csúsztam le a dobogóról, mert túl gyorsan futottam. Tudom, ez meglepően hangzik, de rendkívül összetett, technikai, szellemi, fizikai sportág a miénk, ahol a nyers erő, bár nélkülözhetetlen, de önmagában mit sem ér. A rádiós tájfutás különben is az élethosszig való tanulás tipikus példája. Például: ha az utolsó jeladót keresve mintegy ötven méterrel hátrább vagyok, vagyis lassabban haladok, amikor adni kezdett, éppen észrevehettem, megláthattam volna. Így meg negyedórám úszott el, meg egy másik érmem is. Most a többi számot sem úsztam meg hibázások nélkül. Nem vigasztal, hogy ebben az évben még edzőtáborunk sem volt és az igen kevés versenyzési lehetőségem adódott, ezért csak erre az eredményre futotta. De nem adom fel, mostantól a jövő évi, Kazahsztánban sorra kerülő világbajnokság dobogója lebeg a szemem előtt.
D. L.
– Milyen volt az EB mezőnye?
– Világbajnoki erősségűnek nevezhetem. Harmincnál is több futót indított a lehetséges 11 kategóriában az orosz, ukrán, német és cseh válogatott. Az utóbbiakat két masszőr gyúrta, mi pedig, a magyarok a benzinpénzt is saját zsebből fizettük. Egyébként összesen 26 ország csaknem 300 sportolója indult. Az én kategóriámban 23 és 32 között váltakozott a létszám. Többen ugyanis kihagyták a program elején az egyéni foxoring és sprintversenyt, hogy kipihenten futhassanak a két klasszikus számban, ahol csapatértékelés is van. A magyarok közül is csak négyen indultunk valamennyi napon, köztük én is.
– Hogyan ítélte meg saját esélyeit?
– Erre vonatkozóan óvatlan dolog tippelni, hiszen legfőbb vetélytársaimmal legutóbb egy évvel korábban, a szerbiai világbajnokságon találkoztam. S míg ők rendszeresen járnak külföldre is versenyezni, nekem ez az Eb volt az első, s egyben az utolsó versenyem is az idén idegenben. Az, hogy az összes, azaz nyolc hazai versenyen engem nemigen tudtak megszorítani, legfeljebb hiú reményeket ébreszthetett.
– Hogyan sikerült a felkészülése?
– Felemásra. Február végére már kezdtem fizikailag formába lendülni, de egy meghűlés visszavetett. Egy hónap múlva, a nagy havazás idején meg, ahelyett, hogy eredeti szándékom szerint kimentem volna a Bükkbe, futni a gyönyörű hóesésben, otthon maradtam (mert keresem a veszélyes helyeket) és úgy elcsúsztam az előszobában, hogy a bordám is elrepedt. Megint kiesett egy hónap. Pedig sorozatterhelésre kellett készülni, hiszen 6 nap alatt 4 verseny volt. Ezért indultam augusztus elején Olaszországban a Tájfutó Mesterek Világbajnokságán. Itt 5 futás várt 7 nap alatt. Az augusztus közepi nemzetközi Hungária Kupa 5 napos tájfutó versenyen a Bakonyban már fordult a trend, egyre javítottam. Az utolsó etapon kategóriámban (M60) már a legjobb magyar lettem, csak a portugál és az angol futott jobban, bár összetettben még egy ausztrál is előttem végzett a külföldiek közül. A formába hozás végső állomásán, a mátrafüredi rádiós tájfutó országos bajnokságon már magabiztosan versenyeztem. Az Eb terepét, a Szudétákat azonban nem zártam szívembe. Borzasztó meredek, durva terep! A korábbi koreai és szerbiai világbajnokságok erdőinek vadságát ugyan nem érte el, de erősen megközelítette.
– Ezek szerint nehéz küzdelem volt?
– Nehéz és balszerencsés, mert Fortuna is elpártolt tőlem. A nyitó foxoringban például elsőként indultam, ami kifejezett hátrányos helyzetnek számít. Már csak ezért is nagyon örültem a harmadik helyezésnek, hiszen csak a világ két eddigi legsikeresebb férfi rádiós tájfutója, az orosz Chermen Guliev és az ukrán Oleg Fursa tudott megelőzni. De a két klasszikus számban, rövidhullámon (RH) és ultrarövidhullámon (URH) is pontszerző, nyolcadik, illetve ötödik helyen zártam. Vagyis tartom pozíciómat az élvonalban, a top tízben. Mégsem vagyok elégedett, mert előre szerettem volna lépni. Sajnos, most nem jött össze a nagy eredmény. Az utolsó napi URH versenyen például azért csúsztam le a dobogóról, mert túl gyorsan futottam. Tudom, ez meglepően hangzik, de rendkívül összetett, technikai, szellemi, fizikai sportág a miénk, ahol a nyers erő, bár nélkülözhetetlen, de önmagában mit sem ér. A rádiós tájfutás különben is az élethosszig való tanulás tipikus példája. Például: ha az utolsó jeladót keresve mintegy ötven méterrel hátrább vagyok, vagyis lassabban haladok, amikor adni kezdett, éppen észrevehettem, megláthattam volna. Így meg negyedórám úszott el, meg egy másik érmem is. Most a többi számot sem úsztam meg hibázások nélkül. Nem vigasztal, hogy ebben az évben még edzőtáborunk sem volt és az igen kevés versenyzési lehetőségem adódott, ezért csak erre az eredményre futotta. De nem adom fel, mostantól a jövő évi, Kazahsztánban sorra kerülő világbajnokság dobogója lebeg a szemem előtt.
D. L.