– Korábban többször említette, hogy valamiféle nyitottságot „erőszakol” a zenekarra. Hogyan érti?– Természetesen idézőjelben (nevet). Van ennek azonban valós alapja is. Egy zenekar olyan, hogy az újdonságot 20 százalékuk idegenkedve fogadja, másik 20 százaléknak tetszik, a többiek pedig úgy vélik, ha ez a feladat, ezt kell csinálni. Amikor azonban a zenekar kiül a színpadra, akkor megszűnik az ellenállás. A klasszikus darabok esetében is előfordul ez. Kevés az olyan alkalom, amire mindenki egyöntetűen mondja: igen, ez remek.
– Melyek azok az esetek?
– Verdi Requiemjét mindenki örömmel játssza. Ilyen esetekben, a galántai táncok esetében pedig az jön elő, hogy nagyon szeretjük, de nagyon sokat játsszuk. Az a szerencsés, ha két-háromévente játszik valamit el a zenekar, akkor tud ülepedni, s még jobb lesz az előadás. Sok közkedvelt darabunk van. Dvoøák Új-világ szimfóniáját nem csak hallgatni szereti a közönség, hanem mi is szeretjük játszani, én magam szeretem vezényelni. Arra kell odafigyelni, hogy megfelelően keveredjenek ezek az előadások az új megszólalásokkal. A miskolci közönség szereti az alaprepertoárt, de az újdonságokat is.
– Az újdonság két féle hatást érhet el. Szerencsés esetben tetszik, de előfordulhat, hogy esetleg közönséget veszít a zenekar. Hogyan határozható meg a középút?
– Az újdonságok esetében az én személyemnek kell garanciát vállalni, hogy a közönség türelmével nem élünk vissza. Amikor kortárs zenét játszunk, mindig vigyázok arra, hogy befogadható, eléggé dallamos legyen, ami nem űzi el azokat, akik a zenekar közelében vannak. Nagy gonddal vigyázunk minden lélekre.
– Az idei évben a nagy újdonság, a FeelHarmonic Love nagy sikert aratott…
– Életem egyik legnagyobb kihívása volt. A zenekar számára nem volt megerőltető feladat. Én, a napi teendők mellett reggeltől estig ezzel foglalkoztam, fél éven át. Kiválasztottuk a dalokat, az énekeseket, a hangszerelés hatalmas munka volt. Harminc dalt készítettem el. Ezt követően úgy kellett összeállítani a koncert körülményeit, hogy az a legprofibb legyen, minden tekintetben. A hangoktól a füstgépen át a fényekig, minden. Mindezt összerakni, nagyon nagy munka volt. Show-műsor volt, ami kiemelkedő élményt jelentett. Azóta is sok pozitív visszajelzést kapunk. Remélik, hogy lesz folytatás. Szerintem nagy kár lenne, ha ezt nem folytatnánk.
– A félévnyi hatalmas munka idején volt pillanat, amikor felmerült a kétség, hogy jobb lenne hagyni, feladni ezt a feladatot?
– Soha nem merült fel bennem, hogy feladjam. Folyamatosan dolgoztam. Itt, máshol, külföldön. A mindennapi munkák mellett foglalkoztam ezzel. Gyakorlatilag mindenhol a gombócokat rajzoltam, de az sosem merült fel, hogy feladom. Tudtam, hogy jól fog megszólalni, és klassz lesz, és érdemes az energiát belefektetni. Nem volt gyenge pontja végül az előadásnak.
– Harminc év alatt ez volt a csúcspont?
– Nagyon sok koncertet dirigáltam ez alatt az időszak alatt. Remélem, hogy voltak jó, kiemelkedő koncertek. Ez egy speciális koncert volt, speciális lehetőségekkel, körülményekkel. Az elmúlt harminc év alatt sok jó koncertet játszottunk a zenekarral, sokfelé jártunk. A külföldi koncertjeink mindegyike nagy siker volt. Számos helyre visszahívnak minket.
– Van személyes kedvenc a harminc évből?
– Nagyon sok jó élményem van. A szólistákra gondolva, a velük való közös munka lehet önfeledt szórakozás vagy nehéz út. Sokszor küzdhet az ember egy ilyen munka során. Had emeljem ki a közel múltból a világhírű hegedűst, Kopacsinszkajat, akivel a világ legnehezebb hegedűversenyét játszottuk el. Õ azt mondta, hogy nagyon sok emberrel, zenekarral, karmesterekkel, a legnagyobbakkal játszotta már el azt a darabot, de soha nem érezte magát olyan szabadnak, mint velünk. Tudta, hogy bármit megtehet, hisz’ az a 80 ember úgy fogja kísérni, hogy biztonságban leszünk együtt. A miskolci zenekar nyitottsága kiemelkedő. Eddig minden vendéget levett a lábáról az a hozzáállás, ahogyan a Miskolci Szimfonikus Zenekar dolgozik. Érezték, hogy az együttes együttműködő, és magas művészi teljesítményre képes.
– Gondolta három évtizeddel ezelőtt, hogy ma itt fog ülni, esetleg gondol arra, hogy harminc év múlva itt fog-e még ülni?
– Kis lépésekben gondolkodó ember vagyok. Viszolygok attól, hogy akár egy ötéves tervet, célt tűzzek ki. Például, hogy a zenekar öt év múlva az A-vonalban lesz. Ki határozza meg? Honnan tudjuk, mi lesz öt év múlva? Ha bekerülünk, akkor azzal meg is elégedhetünk? Én abban hiszek, hogy a dolgokat egymásra kell szépen építeni. Tisztességgel ki kell választani az irányt, s tartani ahhoz magunkat. Lassan építkezni, tartani az irányt.
– A zenekar ötven éve „játszik a profi ligában”. Itt az ideje megállni, és összegezni?
– Én magamban nem fogok összegezni. Nem vagyok jó ebben a témában, sokszor a saját születésnapom is elfelejtem. Az azonban szerintem nagy bűn volna, ha nem emlékezne az együttes, testületileg. Megfelelő, méltányos, nyomatékos módon meg kell emlékezni. Nyilvánvalóvá kell tenni ezt a jeles dátumot, hiszen vannak hétköznapok és „piros betűs” ünnepek, amikor emlékeztetni kell mindenkit arra, hogy itt ötven éve nagyon komoly munka folyik. Az elmúlt ötven év alatt már a második generáció áldozza az életét ennek a szent tevékenységnek. Annak, hogy a város számára magas színvonalú szimfonikus zenét tesz elérhetővé.
Kiss Judit