– Meglepte a meghívás?– Megvallom, csodálkoztam, amikor szólítottak és átadták az életműdíjat. Eddig ugyanis egyetlen jelentős elismerésben sem részesültem, igaz Bükkszentkereszt egyszer adományozott nekem egy nívódíjat. Pénz nem járt mellé, viszont most, ezért a míves, névre gravírozott díjért a saját költségemen kellett a fővárosba utaznom.
– Mire gondolt, amikor átvette a jutalmat?
– Először arra gondoltam, hogy nem korai ez még? Hiszen éppen elmúltam hatvan esztendős, és még nagyon sok tervem van. Igaz, egyre nehezebben tudok lépést tartani az anyagi gondok nélkül készülő vetélytársakkal. A meglepetés mellett persze örömöt is okozott, hiszen olyan sportszakmai testülettől ért az elismerés, amely a leghitelesebben értékelheti a teljesítményemet.
– Kikre gondolt vissza szeretettel, és kiknek köszönné meg, amit elért?
– Sok embernek tartozom köszönettel, közülük kettőt emelnék ki. Az egyik Major Árpád, az 1992-ben megszűnt nagy DVTK főkönyvelője és tájfutó edzője. A másik a feleségem, Monoki Éva, aki ha nem is lelkesen, de immáron 36 éve elviseli, hogy a hétvégék zömét valahol a távoli erdőkben töltöm.
– Tájfutóként indult, de a nagy sikereket a rádiós tájfutásban érte el. Mi vitte rá a pályamódosításra?
– Éles kanyar volt az életemben, de csak utólag vált a számomra világossá: Isten azért zárt be előttem egy kaput, hogy megnyithasson egy másikat. Konkrétan: edzői tevékenységem ellehetetlenülése indította el végérvényesen rádiós tájfutó pályafutásomat. Tájfutásban kilenc év alatt jutottam el a válogatottságig, a Nagyerdőn azonban már nem lehetett fejlődni, szerelmes lettem a Bükkbe, itt kötöttem ki. A hetvenes évek derekán ismerkedtem meg jelenlegi sportágammal.
– Melyik sikerére a legbüszkébb?
– Sikeres évet zártam, csaknem minden versenyt megnyertem, köztük mind a négy országos bajnoki címet is begyűjtöttem. Az egyetlen külföldi versenyen, a lengyel Szudétákban megrendezett 19. Európa-bajnokságon egyéniben harmadik, ötödik és nyolcadik helyezést értem el.
– Mivel tölti mostanában a napjait, hiszen az idény lezárult?
– Az idénynek vége, de ahogyan nem tartok szünetet az alvásban, evésben, az edzések is folytatódnak, mert a testedzés hozzátartozik az életemhez. És már a felkészülést is elkezdtem a jövő évi 19. világbajnokságra, melynek helyszíne a Burabay Nemzeti Park Kazahsztánban. Oda azután nem fogok tudni autóstoppal kiutazni, mint kényszerűségből néhány hazai versenyre.
– Úgy tudom, van egy nagyszerű sorozata!
– Ez a tájfutáshoz kötődik. Az évente megrendezésre kerülő Tájfutó Mesterek Világbajnokságán 1996-tól kezdődően megszakítás nélkül mindegyiken versenyeztem, több alkalommal is egymagam képviselve Magyarországot. Ezt rajtam kívül senki nem mondhatja el idehaza. A jövő évi WMOC első, kedvezményes nevezési határideje január végén jár le. Addig kellene befizetni a nevezési díjat, noha a verseny csak novemberben lesz. A gond a helyszín: Porto Alegre, Brazíliában! Sürgősen megcsiklandozom Fortunát, hadd nevessen rám egy kicsit!
– Meddig még, hol a határ?
– Ha rajtam múlik, még sokáig csinálom. Rádiós tájfutásban, páros években világbajnokság, páratlanokban kontinensbajnokság van. Eddig én nyolc Európa- és 7 világbajnokságon képviselhettem nemzeti színeinket. Szeretném ezt a számot mindkét esetben tízre kerekíteni!
Doros László