1892. december 25. A Szentpéteri templomban megjelentem az úrasztalánál, melyet most
borított először boldogult szüleim áldott emlékére általam készíttetett szép asztalterítő. Jólesett lelkemnek szemlélni, hogy nevöket e szent helyen is ragyogó betűkkel jegyezhettem fel. Évek fognak elmúlni, s talán az én fiúi szeretetem ezen csekély emléke évek múlva is fennmarad abban a hímzésben, amelyen Lévay Péter és Dobai Szabó Julianna neve olvasható... Itt ülök csendes szobácskámban, míg odakint a legkeményebb tél hidege fagylal. Az éj néma csendessége vesz körül. Csak ők vannak itt velem, azok a látható alak nélküli árnyak, az a két megdicsőült öreg, kiknek nagy becsét és értékét a haladó idő csak emeli az én lelkem előtt:
Jó éjszakát!
Azoknak is, akiket szeretünk
S most ott lebegnek már felettünk
A csillagok közt égi körbe
S mi itt utánok összetörve
Sírjok felett zengünk örökre
Jó éjszakát! Azoknak is jó éjszakát!
1893. december 26. Az estével, melynek csendjében e sorokat írom, véget ért a hosszú karácsonyi ünnep. A holnap reggellel mindenkire nézve újra elkezdődik vagy folytatódik a félbeszakadt köznapi munka, a kiszabott kötelességek teljesítése, az élet aggodalma és reménye. Nem tudom, vajon akad-e csak néhány szív is olyan, melyre nézve a küzdést könnyebbé, az élet terheit elviselhetőbbé varázsolná a karácsonyi ünnepre való visszaemlékezés! Mert mit ér az áldozat, mit a lélekemelő elmélkedés, ha semmi nyomot nem hagy bennünk, s elröppen előlünk olyan gyorsan, mint egy elvillanó sugár?
1895. december 24. E hó 19-én ünnepélyes búcsút vettem hivatalomtól és Borsod vármegyétől. Elég tevékenységi kört nyújt az a három szobácska, melyet tőlem telhető csínnal és kényelemmel berendeztem, s melyben nagy előszeretettel várnak rám könyveim és íróasztalom. (ti. a Hunyadi u. 4. szám alatti lakás) Karácsony estéje van. Utcáinkon az ablakok mintegy örömtűz fényeitől világítanak. Mellettök itt-ott kántáló gyerekek zengik az angyali éneket. Úri házaknál a szoba közepén villog az apró csecsebecsékkel megrakott karácsonyfa. Emlékezem a régi szép időkre. Az asztal mellett szép dolgokról folyt a beszéd, olvastuk a Bibliából a Megváltó születésének történetét, aztán buzgón énekeltük a helyhez illő, mérsékelt hangon: „Hogy eljött az idők teljessége, / Bétölt minden szentek reménysége”; továbbá: „Az Istennek szent angyala, / Mennyekből hogy alászálla”. Aztán a régi Szikszai György-féle Keresztényi tanítás ódon, elkoptatott könyvét, vagy más imakönyvet olvastunk.
1901. december 24. Mióta Miskolcon 1852-ben állandó lakos lettem, alig töltöttem csak
néhányszor a mi sátoros ünnepeinket máshol, mint a szüleim és családunk körében. Máshol talán ünnep se lett volna nekem ez az ünnep. Eszembe jutnak most is magános merengéseimben az apai ház falai között azok a jámbor, egyszerű vallásos jelenetek és képek, amelyeknek ilyen alkalommal tanúja és részese voltam. Most az én környezetemben már nincsen így; valahol tán most is így van. De azt tapasztalom, hogy a régi egyszerű szokások és erkölcsök a köznépnél is hanyatlóban vannak már. Az úgynevezett műveltség őket is maga felé vonzotta, mint mágnes a vasat. A lázongásban lévő társadalom őket is kiragadta régi rendes nyugalmukból. Az istenes munka és megelégedés helyét a sokra vágyás, anyagiak utáni futkosás s hiú törődés foglalta el. Amit így a réven nyernek, vesztik a vámon.
1904. december 26. Templomban voltam. Patakról jött ünnepi kis legátus-deák prédikált. A gyülekezet most is betöltötte a templomot. Az Amerikába kivándorlásnak mindig új meg új példái vannak, és sokszor meghatóak a részletek. Nemrég egy volt jómódú földmíves család derék hajadon leánya vándorolt ki, s mostanában küldött húsz koronát haza, hogy abból legyen kenyér és bor a karácsonyi úrasztalára. Egy napszámos férfi is kivándorolt, itthagyva feleségét három gyerekkel. Küldött hetven forintot, hogy ne éhezzenek. Sorsuk felől érdeklődik nagy szeretettel és aggodalommal. Szegény asszony sem merte megírni, hogy a legkisebb már meghalt. Csak annyit írt: ami a kis Palkót illeti, ő már jó helyen van.
1906. december 26. Tegnap a szentbeszédet egy habajka nyelvű káplán darálta, úgyhogy én semmit sem értettem belőle, s a lelkem étlen-szomjan maradt. Beszédje alatt magamban Krisztus életéről, életkörülményeiről, céljáról és hatásáról gondolkoztam... El-elnézem sok közeli és távoli öreg ismerőseimet és barátaimat. Ha elvette is tőlük az idő a test értékes tulajdonságait, szépségét, elevenségét, miért nem érvényesül náluk egy hosszú élet tapasztalása és bölcsessége? Miért jár együtt a test gyöngeségével a szív, a lélek és gyakran a jellem elgyöngülése? Miért gyötri őket fösvénység, még ha dúsgazdagok is? Miért a szertelen vágyakozás, még ha erőtlenek is?
1907. december 24. A múlt héten levelet kaptam Amerikából, New Yorkból, az ottani református egyház esperes-papja, dr. Kuthy Zoltántól. Arra kér, hogy írjak a kivándorlókra vonatkozó költeményt az őáltala ott szerkesztett lap számára. Hát bizony szeretnék. A téma is arra való. Kóvályog az eszemben is valami. De nehéz a megvalósítás. Nem akar mozdulni a gép, megállott a kereke.
1914. december 23. Holnap reggel Szentpéterre indulok, ott akarom tölteni a karácsonyi ünnepnapokat. Nem hiszem, hogy 1852 óta egypárnál többször másutt töltöttem volna. Miskolcon az idő a lehető legkellemetlenebb. Ma is, az egész éjjel és nappal folyvást hullott az eső. A sebesülteket – mint hallom, már kétezren vannak itt elhelyezve – nagy áldozatkészséggel buzgólkodik enyhíteni a közönség részvéte. Csak valóban jutna is minden szenvedőnek. Én is járultam hozzá, a hadikölcsönbe pedig vagyonomnak szinte egy tizedével, hétezer koronával. A harctérről semmi különösebb biztató vagy ijesztő hírek nem érkeznek...
1915. december 25. Karácsony első napját ünnepeljük. Én Miskolcon ünneplem, talán először itt, mióta miskolci vagyok. Annak pedig éppen 65 esztendeje. Most már nem engedi a kirándulást a rám nehezült nagy életkor, s a rendkívüli gyöngeség lábaimban. Szomoríthatna bizony, ha természetesnek nem tartanám. Itt hallgatag egyedüliségben olvasom Máté evangéliumát és az énekeskönyvet, s érzem a hit és a vizsgált elme küzdelmét...
1915-ben és 1916-ban még visszatér a háború kísértete: „meddig viseljük még, s mikor fogjuk kiheverni a rémisztő csapást?”, majd 1917. február 23-án befejeződik a napló. A szerzője záró gondolatai: „itt van, itt van... a lemondás. És legyen itt ez utolsó Isten áldjon.”
Lévay József 1918. július 4-én 93 éves korában miskolci házában halt meg.
Dobrossy István
borított először boldogult szüleim áldott emlékére általam készíttetett szép asztalterítő. Jólesett lelkemnek szemlélni, hogy nevöket e szent helyen is ragyogó betűkkel jegyezhettem fel. Évek fognak elmúlni, s talán az én fiúi szeretetem ezen csekély emléke évek múlva is fennmarad abban a hímzésben, amelyen Lévay Péter és Dobai Szabó Julianna neve olvasható... Itt ülök csendes szobácskámban, míg odakint a legkeményebb tél hidege fagylal. Az éj néma csendessége vesz körül. Csak ők vannak itt velem, azok a látható alak nélküli árnyak, az a két megdicsőült öreg, kiknek nagy becsét és értékét a haladó idő csak emeli az én lelkem előtt:Jó éjszakát!
Azoknak is, akiket szeretünk
S most ott lebegnek már felettünk
A csillagok közt égi körbe
S mi itt utánok összetörve
Sírjok felett zengünk örökre
Jó éjszakát! Azoknak is jó éjszakát!
1893. december 26. Az estével, melynek csendjében e sorokat írom, véget ért a hosszú karácsonyi ünnep. A holnap reggellel mindenkire nézve újra elkezdődik vagy folytatódik a félbeszakadt köznapi munka, a kiszabott kötelességek teljesítése, az élet aggodalma és reménye. Nem tudom, vajon akad-e csak néhány szív is olyan, melyre nézve a küzdést könnyebbé, az élet terheit elviselhetőbbé varázsolná a karácsonyi ünnepre való visszaemlékezés! Mert mit ér az áldozat, mit a lélekemelő elmélkedés, ha semmi nyomot nem hagy bennünk, s elröppen előlünk olyan gyorsan, mint egy elvillanó sugár?1895. december 24. E hó 19-én ünnepélyes búcsút vettem hivatalomtól és Borsod vármegyétől. Elég tevékenységi kört nyújt az a három szobácska, melyet tőlem telhető csínnal és kényelemmel berendeztem, s melyben nagy előszeretettel várnak rám könyveim és íróasztalom. (ti. a Hunyadi u. 4. szám alatti lakás) Karácsony estéje van. Utcáinkon az ablakok mintegy örömtűz fényeitől világítanak. Mellettök itt-ott kántáló gyerekek zengik az angyali éneket. Úri házaknál a szoba közepén villog az apró csecsebecsékkel megrakott karácsonyfa. Emlékezem a régi szép időkre. Az asztal mellett szép dolgokról folyt a beszéd, olvastuk a Bibliából a Megváltó születésének történetét, aztán buzgón énekeltük a helyhez illő, mérsékelt hangon: „Hogy eljött az idők teljessége, / Bétölt minden szentek reménysége”; továbbá: „Az Istennek szent angyala, / Mennyekből hogy alászálla”. Aztán a régi Szikszai György-féle Keresztényi tanítás ódon, elkoptatott könyvét, vagy más imakönyvet olvastunk.
1901. december 24. Mióta Miskolcon 1852-ben állandó lakos lettem, alig töltöttem csak
néhányszor a mi sátoros ünnepeinket máshol, mint a szüleim és családunk körében. Máshol talán ünnep se lett volna nekem ez az ünnep. Eszembe jutnak most is magános merengéseimben az apai ház falai között azok a jámbor, egyszerű vallásos jelenetek és képek, amelyeknek ilyen alkalommal tanúja és részese voltam. Most az én környezetemben már nincsen így; valahol tán most is így van. De azt tapasztalom, hogy a régi egyszerű szokások és erkölcsök a köznépnél is hanyatlóban vannak már. Az úgynevezett műveltség őket is maga felé vonzotta, mint mágnes a vasat. A lázongásban lévő társadalom őket is kiragadta régi rendes nyugalmukból. Az istenes munka és megelégedés helyét a sokra vágyás, anyagiak utáni futkosás s hiú törődés foglalta el. Amit így a réven nyernek, vesztik a vámon.1904. december 26. Templomban voltam. Patakról jött ünnepi kis legátus-deák prédikált. A gyülekezet most is betöltötte a templomot. Az Amerikába kivándorlásnak mindig új meg új példái vannak, és sokszor meghatóak a részletek. Nemrég egy volt jómódú földmíves család derék hajadon leánya vándorolt ki, s mostanában küldött húsz koronát haza, hogy abból legyen kenyér és bor a karácsonyi úrasztalára. Egy napszámos férfi is kivándorolt, itthagyva feleségét három gyerekkel. Küldött hetven forintot, hogy ne éhezzenek. Sorsuk felől érdeklődik nagy szeretettel és aggodalommal. Szegény asszony sem merte megírni, hogy a legkisebb már meghalt. Csak annyit írt: ami a kis Palkót illeti, ő már jó helyen van.
1906. december 26. Tegnap a szentbeszédet egy habajka nyelvű káplán darálta, úgyhogy én semmit sem értettem belőle, s a lelkem étlen-szomjan maradt. Beszédje alatt magamban Krisztus életéről, életkörülményeiről, céljáról és hatásáról gondolkoztam... El-elnézem sok közeli és távoli öreg ismerőseimet és barátaimat. Ha elvette is tőlük az idő a test értékes tulajdonságait, szépségét, elevenségét, miért nem érvényesül náluk egy hosszú élet tapasztalása és bölcsessége? Miért jár együtt a test gyöngeségével a szív, a lélek és gyakran a jellem elgyöngülése? Miért gyötri őket fösvénység, még ha dúsgazdagok is? Miért a szertelen vágyakozás, még ha erőtlenek is?
1907. december 24. A múlt héten levelet kaptam Amerikából, New Yorkból, az ottani református egyház esperes-papja, dr. Kuthy Zoltántól. Arra kér, hogy írjak a kivándorlókra vonatkozó költeményt az őáltala ott szerkesztett lap számára. Hát bizony szeretnék. A téma is arra való. Kóvályog az eszemben is valami. De nehéz a megvalósítás. Nem akar mozdulni a gép, megállott a kereke.
1914. december 23. Holnap reggel Szentpéterre indulok, ott akarom tölteni a karácsonyi ünnepnapokat. Nem hiszem, hogy 1852 óta egypárnál többször másutt töltöttem volna. Miskolcon az idő a lehető legkellemetlenebb. Ma is, az egész éjjel és nappal folyvást hullott az eső. A sebesülteket – mint hallom, már kétezren vannak itt elhelyezve – nagy áldozatkészséggel buzgólkodik enyhíteni a közönség részvéte. Csak valóban jutna is minden szenvedőnek. Én is járultam hozzá, a hadikölcsönbe pedig vagyonomnak szinte egy tizedével, hétezer koronával. A harctérről semmi különösebb biztató vagy ijesztő hírek nem érkeznek...
1915. december 25. Karácsony első napját ünnepeljük. Én Miskolcon ünneplem, talán először itt, mióta miskolci vagyok. Annak pedig éppen 65 esztendeje. Most már nem engedi a kirándulást a rám nehezült nagy életkor, s a rendkívüli gyöngeség lábaimban. Szomoríthatna bizony, ha természetesnek nem tartanám. Itt hallgatag egyedüliségben olvasom Máté evangéliumát és az énekeskönyvet, s érzem a hit és a vizsgált elme küzdelmét...
1915-ben és 1916-ban még visszatér a háború kísértete: „meddig viseljük még, s mikor fogjuk kiheverni a rémisztő csapást?”, majd 1917. február 23-án befejeződik a napló. A szerzője záró gondolatai: „itt van, itt van... a lemondás. És legyen itt ez utolsó Isten áldjon.”
Lévay József 1918. július 4-én 93 éves korában miskolci házában halt meg.
Dobrossy István