A Színháztörténeti és Színészmúzeum a magyar színjátszás egyik fontos bölcsője, hiszen városunkban van az ország legnagyobb múltra visszatekintő színháza. A színészmúzeum megalapításának ötlete Gyarmathy Ferenc színművészben fogalmazódott meg egykor. Az 1980-as évektől gyűjteni kezdete pályatársai relikviáit. A gyűjtemény egyre nagyobbá és jelentőségteljesebbé vált, s 1996. október 22-étől múzeumi kereteket öltött, a Déryné utcában, ahol Magyarország első olyan kőszínháza állt, amelyet magyar nyelvű színészek számára emeltek.
Az idő telt, az évek peregtek, de a gyűjtemény mindig fontos helyet foglalt el. A múzeum vezetője, Mikita Gábor kalauzolt el bennünket a relikviák között, amelyek segítségével felelevenedik a múlt. Az a múlt, amit szinte a legtöbben már nem is élhettünk át.
Elsőként Kun József alpolgármester ajándéka tárul elénk, 1878-ból. A színházi toronyóra, ami a ’90-es évekbeli felújításig volt a teátrumi toronyban, ami eredetileg egy működő tűzoltó torony volt, amely sokáig Miskolc legmagasabb pontja is volt.
A gépezet felett Telepi György jubileumi kelyhei, és Egressy Gábor keresztelőkelyhe. Mikita Gábor elmondta, hogy a XIX. században hamar kialakult a színházi kultúra, a miskolci közönség pedig az elbeszélések szerint igazi, értő, intelligens, káprázatos volt. A kelyhek mellett arany babérkoszorút is adtak már ekkor a színészeknek. Déryné naplójában egy helyütt le is írja, hogy amikor megkapta a koszorút, akkor jött rá, hogy nem olyan nehéz tárgy, mint amilyennek kellene lennie.
– Telepi György díszlet technikusként vált híressé. Egykor volt előfüggöny is a színházban, amelyre többek között a diósgyőri várat is ráfestette. Később épp Diósgyőrben telepedett le – hangsúlyozta. Egressy Gábor keresztelőkelyhe is megtalálható a színészmúzeumban. – Különlegesség, hogy Telepi fia Egressy lányát vette feleségül. Levelezésükből kiderül, hogy Egressy is Diósgyőrbe szeretett volna költözni. Egressy egyébként Párizsból hozott gépekkel honosította hazánkban a dagerrotípiát – tette hozzá Mikita Gábor.
Egressy saját magáról is készített egy dagerrotípiát, ami szintén látható – másolatban –, a miskolci múzeumban. Egyre bizonyosabb tény emellett, hogy a Petőfiről elhíresült dagerrotípia is az ő műve. Egressynek haláláig lelkiismeret furdalása volt, mert amikor Petőfi Sándor el akart jönni Erdélyből, akkor találkoztak, beszélgettek, s ennek eredményeként maradt a költő Bemnél.
A Színháztörténeti és Színészmúzeum legrégebbi jelmeze Kecskeméti Irma egyik jelmeze, a XIX. századból, amikor egyre népszerűbbé váltak a népi művek.
– Miskolc nagyon vonzó lehetett már a XIX. században is, hiszen a színészek jártak városról városra, mégis nagyon sokan Miskolcot választották otthonukul – árulta el Mikita Gábor.
A híres Latabár Árpád utazóládája is megtalálható a kiállított darabok között. Latabár Endre pályakezdőként Miskolcról indult egykor. Számos Latabár-aláírás díszít egy 1920-as évekbeli Csárdáskirálynő szövegkönyvet is, amelyet eredeti példányban őriz az utazóláda.
Mindezek mellett Bilicsi Tibor – eredeti nevén Graváts Tibor – Miskolcon kapta művésznevét, egy jelmeze őrzi emlékét Miskolcon, de megtalálható a színészmúzeumi falakon egykori színészi szerződés is, illetve a Bank bán 1922-es miskolci plakátja, vagy éppen Márffy Vera válldísze, a ’40-es évekből.
– Fehér Tibor utolsó jelmezét is őrizzük, 1984-ből. A Luluban viselte, s szerepe szerint a darabban is meghal. Az ő öltözőasztala is látható nálunk, hiszen a jelmez mellett a színművésznek számos kiegészítője, kelléke volt még – emelte ki a szakember.
A színészmúzeumban eredeti jelmezeket is fel lehet próbálni. Olyanokat, amelyek egykor híres művészek játékát segítették a színpadon. Mint Mikita Gábor elárulta, egyszer egy középiskolás osztály volt a múzeumba, s próbálgatta a jelmezeket.
– Egy fiú felvett egy rokokó ruhát, s azt mondta, úgy néz ki benne, mint Vágási Feri a Szomszédokból. Nagyon furcsa kijelentés volt ez, hiszen más, ma aktuális sorozatot is mondhatott volna. A jelmez, amit viselt Nemcsák Károly egyik régi jelmeze volt – mesélte.
A kiállítási tárgyak közti időutazásba találkozhatunk többek között Németh László Péva Ibolyának dedikált kötetével, az Iszonnyal, vagy éppen a fényorgonával, amely ’56-tól egészen ’96-ig szolgált a színházban.
Kiss J.
fotó: Mocsári L.
Az idő telt, az évek peregtek, de a gyűjtemény mindig fontos helyet foglalt el. A múzeum vezetője, Mikita Gábor kalauzolt el bennünket a relikviák között, amelyek segítségével felelevenedik a múlt. Az a múlt, amit szinte a legtöbben már nem is élhettünk át.
Elsőként Kun József alpolgármester ajándéka tárul elénk, 1878-ból. A színházi toronyóra, ami a ’90-es évekbeli felújításig volt a teátrumi toronyban, ami eredetileg egy működő tűzoltó torony volt, amely sokáig Miskolc legmagasabb pontja is volt.
A gépezet felett Telepi György jubileumi kelyhei, és Egressy Gábor keresztelőkelyhe. Mikita Gábor elmondta, hogy a XIX. században hamar kialakult a színházi kultúra, a miskolci közönség pedig az elbeszélések szerint igazi, értő, intelligens, káprázatos volt. A kelyhek mellett arany babérkoszorút is adtak már ekkor a színészeknek. Déryné naplójában egy helyütt le is írja, hogy amikor megkapta a koszorút, akkor jött rá, hogy nem olyan nehéz tárgy, mint amilyennek kellene lennie.
– Telepi György díszlet technikusként vált híressé. Egykor volt előfüggöny is a színházban, amelyre többek között a diósgyőri várat is ráfestette. Később épp Diósgyőrben telepedett le – hangsúlyozta. Egressy Gábor keresztelőkelyhe is megtalálható a színészmúzeumban. – Különlegesség, hogy Telepi fia Egressy lányát vette feleségül. Levelezésükből kiderül, hogy Egressy is Diósgyőrbe szeretett volna költözni. Egressy egyébként Párizsból hozott gépekkel honosította hazánkban a dagerrotípiát – tette hozzá Mikita Gábor.
Egressy saját magáról is készített egy dagerrotípiát, ami szintén látható – másolatban –, a miskolci múzeumban. Egyre bizonyosabb tény emellett, hogy a Petőfiről elhíresült dagerrotípia is az ő műve. Egressynek haláláig lelkiismeret furdalása volt, mert amikor Petőfi Sándor el akart jönni Erdélyből, akkor találkoztak, beszélgettek, s ennek eredményeként maradt a költő Bemnél.
A Színháztörténeti és Színészmúzeum legrégebbi jelmeze Kecskeméti Irma egyik jelmeze, a XIX. századból, amikor egyre népszerűbbé váltak a népi művek.
– Miskolc nagyon vonzó lehetett már a XIX. században is, hiszen a színészek jártak városról városra, mégis nagyon sokan Miskolcot választották otthonukul – árulta el Mikita Gábor.
A híres Latabár Árpád utazóládája is megtalálható a kiállított darabok között. Latabár Endre pályakezdőként Miskolcról indult egykor. Számos Latabár-aláírás díszít egy 1920-as évekbeli Csárdáskirálynő szövegkönyvet is, amelyet eredeti példányban őriz az utazóláda.
Mindezek mellett Bilicsi Tibor – eredeti nevén Graváts Tibor – Miskolcon kapta művésznevét, egy jelmeze őrzi emlékét Miskolcon, de megtalálható a színészmúzeumi falakon egykori színészi szerződés is, illetve a Bank bán 1922-es miskolci plakátja, vagy éppen Márffy Vera válldísze, a ’40-es évekből.
– Fehér Tibor utolsó jelmezét is őrizzük, 1984-ből. A Luluban viselte, s szerepe szerint a darabban is meghal. Az ő öltözőasztala is látható nálunk, hiszen a jelmez mellett a színművésznek számos kiegészítője, kelléke volt még – emelte ki a szakember.
A színészmúzeumban eredeti jelmezeket is fel lehet próbálni. Olyanokat, amelyek egykor híres művészek játékát segítették a színpadon. Mint Mikita Gábor elárulta, egyszer egy középiskolás osztály volt a múzeumba, s próbálgatta a jelmezeket.
– Egy fiú felvett egy rokokó ruhát, s azt mondta, úgy néz ki benne, mint Vágási Feri a Szomszédokból. Nagyon furcsa kijelentés volt ez, hiszen más, ma aktuális sorozatot is mondhatott volna. A jelmez, amit viselt Nemcsák Károly egyik régi jelmeze volt – mesélte.
A kiállítási tárgyak közti időutazásba találkozhatunk többek között Németh László Péva Ibolyának dedikált kötetével, az Iszonnyal, vagy éppen a fényorgonával, amely ’56-tól egészen ’96-ig szolgált a színházban.
Kiss J.
fotó: Mocsári L.