A málenkij robot a második világháború utáni szovjetunióbeli kényszermunka elnevezése, a Kárpát-medencei szovjet fogolygyűjtés a megtorlás, az etnikai és politikai tisztogatás, valamint a kényszermunkásszerző akciók sorába illeszkedett. A szovjet Vörös Hadsereg által elfoglalt magyar területeken romeltakarításra való hivatkozással fegyveres szovjet katonák a nyílt utcáról gyűjtöttek, és vittek el magyar civil embereket. Vörös Hadsereg 1944. december 22-én kiadott 0060 számú parancsára gyűjtötték össze és hurcolták el az elsősorban német nevű férfiakat 17-től 45 éves korig és a nőket 18-tól 30 éves korig.
A visszaemlékezések szerint ezeknél a kényszerítő eseményeknél a szovjet katonák a civilek megnyugtatásaként ismételgették a „маленькая работа” (átírva malenkaja rabota, magyarul: kis munka) orosz kifejezést, amivel azt próbálták elérni, hogy a civilek megnyugodjanak, hogy munkájukra csupán rövid ideig lesz szükség. A magyar nyelvben „málenkij robot” néven rögzült a Szovjetunióban végzett kényszermunka elnevezése.
A 2002-ig föllelt dokumentumok és a túlélők tájékoztatása alapján 1862 helységből 101 686 férfit, 29 212 nőt, összesen 130 898 személyt hurcoltak el málenkij robotra. A „kis munka” valójában kemény fizikai munkát jelentett (romeltakarítás, építkezés, bányászat), melyre módszeresen válogattak össze férfiakat és nőket egyaránt, akik aztán akár öt évig is kényszermunkát végeztek valamelyik szovjet iparvidéken.
Az elhurcoltakról az itthon maradottak csak elvétve jutottak információhoz, legalább egyharmaduk odaveszett. A hazatérők a kommunista magyar kormányoktól semmiféle segítséget sem kaptak, és évtizedekig hallgatásra voltak kényszerítve. A téma a kommunizmus idején tabu volt, csak a kilencvenes évektől kapott nyilvánosságot, a részletek feltárása mind a mai napig tart.
Diósgyőrből több mint négyszáz embert hurcoltak el málenkij robotra. Források szerint 1945. január 25-én a szovjet katonák végigjárták a diósgyőri lakásokat, a német származású, német hangzású névvel rendelkező polgárokat és azt mondták nekik, hogy a diósgyőri strand területén lévő moziban meghallgathatják az új törvényeket. Innen már csak katonai kísérettel léphettek ki, és a pályaudvarra vezényelték őket. Közülük sokan soha többé nem tértek haza. Azoknak pedig, akik hazatértek, tilos volt beszélniük gyermekeiknek arról, hogy mit éltek át, mert azzal fenyegették őket, hogy visszaviszik őket oda, ahol annyit szenvedtek.
Az emléktáblát 19 évvel ezelőtt állított a MIÉP, illetve az FKGP helyi szervezeteinek kezdeményezésére, azóta évről évre összegyűlnek pártok, civil szervezetek, és a túlélők, valamint rokonaik, családjaik, hogy emlékezzenek arra, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie.
T. Á.
A visszaemlékezések szerint ezeknél a kényszerítő eseményeknél a szovjet katonák a civilek megnyugtatásaként ismételgették a „маленькая работа” (átírva malenkaja rabota, magyarul: kis munka) orosz kifejezést, amivel azt próbálták elérni, hogy a civilek megnyugodjanak, hogy munkájukra csupán rövid ideig lesz szükség. A magyar nyelvben „málenkij robot” néven rögzült a Szovjetunióban végzett kényszermunka elnevezése.
A 2002-ig föllelt dokumentumok és a túlélők tájékoztatása alapján 1862 helységből 101 686 férfit, 29 212 nőt, összesen 130 898 személyt hurcoltak el málenkij robotra. A „kis munka” valójában kemény fizikai munkát jelentett (romeltakarítás, építkezés, bányászat), melyre módszeresen válogattak össze férfiakat és nőket egyaránt, akik aztán akár öt évig is kényszermunkát végeztek valamelyik szovjet iparvidéken.
Az elhurcoltakról az itthon maradottak csak elvétve jutottak információhoz, legalább egyharmaduk odaveszett. A hazatérők a kommunista magyar kormányoktól semmiféle segítséget sem kaptak, és évtizedekig hallgatásra voltak kényszerítve. A téma a kommunizmus idején tabu volt, csak a kilencvenes évektől kapott nyilvánosságot, a részletek feltárása mind a mai napig tart.
Diósgyőrből több mint négyszáz embert hurcoltak el málenkij robotra. Források szerint 1945. január 25-én a szovjet katonák végigjárták a diósgyőri lakásokat, a német származású, német hangzású névvel rendelkező polgárokat és azt mondták nekik, hogy a diósgyőri strand területén lévő moziban meghallgathatják az új törvényeket. Innen már csak katonai kísérettel léphettek ki, és a pályaudvarra vezényelték őket. Közülük sokan soha többé nem tértek haza. Azoknak pedig, akik hazatértek, tilos volt beszélniük gyermekeiknek arról, hogy mit éltek át, mert azzal fenyegették őket, hogy visszaviszik őket oda, ahol annyit szenvedtek.
Az emléktáblát 19 évvel ezelőtt állított a MIÉP, illetve az FKGP helyi szervezeteinek kezdeményezésére, azóta évről évre összegyűlnek pártok, civil szervezetek, és a túlélők, valamint rokonaik, családjaik, hogy emlékezzenek arra, aminek soha nem lett volna szabad megtörténnie.
T. Á.