A Miskolci Nemzeti Színház társalgójában Kovács Bálint kritikus beszélgetett Tasnádi 
István drámaíróval, többek között a Terápia című, magyar sorozat vezető írójával. A nyílt eszmecsere legfőbb célja volt, hogy az Európa több pontjáról érkezett színi akadémisták megismerjék – Tasnádi pályáján keresztül – a magyar drámairodalmat, a hazai színházi világ múltját, jelenét, s kissé a jövőjét is.
Kovács Bálint kritikus a kályhától kezdte a beszélgetést. Arról kérdezte az írót, hogyan került a színház közelébe.
Tasnádi István elmondta, mindezt egy fatális tévedésnek köszönheti, hiszen alapvetően költő szeretett volna lenni. Elárulta, többen forszírozták akkoriban a diákszínjátszót, amelyen csak lányok voltak, így néhány barátjával úgy gondolták, hogy nekik jó lesz az, ha elmennek a diákszínjátszó körbe.
– A ’90-es évek eleje volt ez az időszak. Akkoriban nem volt drámaíró-képzés, így a barátaimnak írtam szerepeket. Hamar kiderült, hogy rosszak, de hiú voltam, és elhatároztam, hogy én ezt megtanulom. Most, hogy néha tanítok drámaírást, mindig forszírozom is, hogy amit leírnak, azt csináljuk meg. Nem hiszik el, hogy esetleg nem zseniális, amit kitaláltak. Egyetlen módja van ennek, ha megcsináljuk. Kiderül, hogy talán szellemeskedő, vagy túl van írva, esetleg sekélyes, vagy éppen okoskodó. Csak úgy működik, ha ott a társ, aki kimondja – mesélte elképzelését Tasnádi István, aki szólt arról is, hogy volt egy egyetemi színpadi pályázat, amit megnyert, vagyis bemutatták a darabját, de mint mondta, irgalmatlan nagy bukás volt.
Tasnádi István elmesélte, hogy a következő évben is pályázott, akkor is nyert, akkor a Kokainfutárral, s az nagy siker volt, így színházi pályáját onnan számítja. Mint mondta, mindennek 20 éve már.
– A makacsság a kulcsszó – tette hozzá, majd a Bárka Színház került szóba, amelyet mérföldkőnek nevezett életében Tasnádi. Mint mondta, a színház éppen a bezárás közelbe kerül. A 18 éves történetnek vége van. A Bárka Színházból, ahol nem volt rendező, Tasnádi útja – többekkel együtt – a Krétakörhöz vezetett, ahol Schilling Árpád személyében egy erős rendezőtársat kapott az író, de már korábban is találkozott vele.
Tasnádi István ezt követően a „boldog évekről” beszélt, ahogyan fogalmazta, azokról az évekről, amikor Párizs mellett több európai városban mutatták be darabjaikat, amikor lehetőséget, megbecsülést kaptak, de sajnos hazánkban ennek árnyéka sem volt.
Az Évad szerzője emellett a jelenlegi színházi világról is beszélt. Véleménye szerint nincs egységes színházkultúra, de szólt a mai színház eszközeiről is, valamint arról, hogy ideológiákat gyártanak a direktorok, s kultúrpolitikát képvisel egy-egy színház.
Az író a fiatal, még pályája előtt áll európai hallgatóknak hangsúlyozva elmondta, számára a legfontosabb, hogy együtt vannak.
– Amikor Árpád feloszlatta a Krétakör társulatát, s projektként vitte tovább, akkor néztünk egymásra a színészekkel, hogy akkor mi legyen. A barátaimmal, hangsúlyozom, a barátaimmal előadásokat hoztunk létre. Ez a legfontosabb, mert a közeg energetizál mindent. Együtt lenni, együtt gondolkozni olyanokkal, akik akarnak tenni, vannak vágyaik, gondolataik, s nincsenek befáradva, befordulva. Számomra ez a legfontosabb, ezt kaptam a színháztól. Nem mi voltunk a legjobbak, de a közeg létrehozott dolgokat. Elkezdtek ránk figyelni, s mi is elkezdtük tudni, mit csinálunk – mondta, majd hozzátette, ma már nem kötelezi el magát, de a mai huszonéveseknek azt tanácsolja, keressék meg, vagy hozzák létre a közösséget.
Kiss J.
István drámaíróval, többek között a Terápia című, magyar sorozat vezető írójával. A nyílt eszmecsere legfőbb célja volt, hogy az Európa több pontjáról érkezett színi akadémisták megismerjék – Tasnádi pályáján keresztül – a magyar drámairodalmat, a hazai színházi világ múltját, jelenét, s kissé a jövőjét is.Kovács Bálint kritikus a kályhától kezdte a beszélgetést. Arról kérdezte az írót, hogyan került a színház közelébe.
Tasnádi István elmondta, mindezt egy fatális tévedésnek köszönheti, hiszen alapvetően költő szeretett volna lenni. Elárulta, többen forszírozták akkoriban a diákszínjátszót, amelyen csak lányok voltak, így néhány barátjával úgy gondolták, hogy nekik jó lesz az, ha elmennek a diákszínjátszó körbe.
– A ’90-es évek eleje volt ez az időszak. Akkoriban nem volt drámaíró-képzés, így a barátaimnak írtam szerepeket. Hamar kiderült, hogy rosszak, de hiú voltam, és elhatároztam, hogy én ezt megtanulom. Most, hogy néha tanítok drámaírást, mindig forszírozom is, hogy amit leírnak, azt csináljuk meg. Nem hiszik el, hogy esetleg nem zseniális, amit kitaláltak. Egyetlen módja van ennek, ha megcsináljuk. Kiderül, hogy talán szellemeskedő, vagy túl van írva, esetleg sekélyes, vagy éppen okoskodó. Csak úgy működik, ha ott a társ, aki kimondja – mesélte elképzelését Tasnádi István, aki szólt arról is, hogy volt egy egyetemi színpadi pályázat, amit megnyert, vagyis bemutatták a darabját, de mint mondta, irgalmatlan nagy bukás volt.
Tasnádi István elmesélte, hogy a következő évben is pályázott, akkor is nyert, akkor a Kokainfutárral, s az nagy siker volt, így színházi pályáját onnan számítja. Mint mondta, mindennek 20 éve már.
– A makacsság a kulcsszó – tette hozzá, majd a Bárka Színház került szóba, amelyet mérföldkőnek nevezett életében Tasnádi. Mint mondta, a színház éppen a bezárás közelbe kerül. A 18 éves történetnek vége van. A Bárka Színházból, ahol nem volt rendező, Tasnádi útja – többekkel együtt – a Krétakörhöz vezetett, ahol Schilling Árpád személyében egy erős rendezőtársat kapott az író, de már korábban is találkozott vele.
Tasnádi István ezt követően a „boldog évekről” beszélt, ahogyan fogalmazta, azokról az évekről, amikor Párizs mellett több európai városban mutatták be darabjaikat, amikor lehetőséget, megbecsülést kaptak, de sajnos hazánkban ennek árnyéka sem volt.
Az Évad szerzője emellett a jelenlegi színházi világról is beszélt. Véleménye szerint nincs egységes színházkultúra, de szólt a mai színház eszközeiről is, valamint arról, hogy ideológiákat gyártanak a direktorok, s kultúrpolitikát képvisel egy-egy színház.
Az író a fiatal, még pályája előtt áll európai hallgatóknak hangsúlyozva elmondta, számára a legfontosabb, hogy együtt vannak.
– Amikor Árpád feloszlatta a Krétakör társulatát, s projektként vitte tovább, akkor néztünk egymásra a színészekkel, hogy akkor mi legyen. A barátaimmal, hangsúlyozom, a barátaimmal előadásokat hoztunk létre. Ez a legfontosabb, mert a közeg energetizál mindent. Együtt lenni, együtt gondolkozni olyanokkal, akik akarnak tenni, vannak vágyaik, gondolataik, s nincsenek befáradva, befordulva. Számomra ez a legfontosabb, ezt kaptam a színháztól. Nem mi voltunk a legjobbak, de a közeg létrehozott dolgokat. Elkezdtek ránk figyelni, s mi is elkezdtük tudni, mit csinálunk – mondta, majd hozzátette, ma már nem kötelezi el magát, de a mai huszonéveseknek azt tanácsolja, keressék meg, vagy hozzák létre a közösséget.
Kiss J.