A magyar színháztörténet legnagyobb alakjai közül ketten ma ünnepelnék születésnapjukat. Az élet azonban úgy döntött, hogy sem Komlós Juci, sem Bessenyei Ferenc nem lehet már köztünk – testben legalábbis nem, de lélekben annál inkább. Köszönhetően 'Esztári' Szécsi Zoltánnak is, aki az egyetlen közös portrét készítette róluk.
A fotóművésznek a Déryné utcán volt műterme, s a Színháztörténeti és Színészmúzeumban is sokat megfordult. Mint kiderült, Komlós Juci és Bessenyei Ferenc ugyanazon a napon született, s 1942–44. között mindketten a Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagjai voltak.
Szécsi Zoltán ekkor gondolta úgy, hogy készítene róluk egy közös portrét – olyat, amilyen korábban még soha, és azóta sem készült.
– Gyarmati Bélát, a Színháztörténeti és Színészmúzeum akkori vezetőjét kértem, hogy segítsen. Írjon nekik levelet, hogy ne ismeretlenként keressem meg őket. Amikor telefonon felhívtam őket, akkor Feri bácsi Lajosmizsén volt, Juci néni pedig Budapesten. Mindketten nagyon örültek a megkeresésemnek. Egyeztettünk időpontot, és Budán találkoztunk, hogy elkészülhessen a portré – mesélte a fotó készülésének körülményeiről Szécsi Zoltán, aki máig egy harmonikás technikájú, teljes egészében manuális fényképezőgéppel dolgozik, amelynek nagy múltja van, hiszen 100 évvel ezelőtt már Erdélyben készítettek vele képeket.
A fotózás körülményeivel kapcsolatban a fotós kiemelte még, hogy nagyon készült, hiszen izgatott volt, hogy találkozhat a színművészekkel, s az első közös portréjukat elkészítheti. Mint mondta, külön tartókat készített a lámpáknak, illetve a festett háttérnek, hogy minden tökéletes legyen.
– Az ötlet, hogy készüljön egy kép róluk, korábbi. Számtalan régi portréképet készítettem a gépemmel. Amikor Sinkovits Imre meghalt, akkor a hír nagyon mellbe vágott. Elhatároztam, hogy nem szabad késlekedni. Amit nem teszünk meg, arra lehet, hogy többé nem lesz lehetőségünk. Ez a fiataloknak is fontos tanács – mondta, hozzátéve, hogy a fotó 2001-ben készült, s három évvel később Bessenyei Ferenc meghalt.
A találkozó több szempontból is kivételes volt. A két színművész 25 év elteltével találkozott újra. Szécsi Zoltán elmondta, nagyon megható jelenet volt, s külön öröm volt számára, hogy direkt, a kép miatt találkoztak újra. Nem volt sok idő felidézni a múltat, de a miskolci, fiatal éveikre mindketten boldogan emlékeztek.
– Feri bácsi jött-ment, kérdezte, hogy engem ki küldött. Mondtam, hogy senki, hanem jöttem, mert szeretnék csinálni egy képet. Kérdezte, hogy mennyit kapok érte, mondtam, hogy semmit. Kérdezte, hogy minek készítek képet egy ilyen vénemberről, mondtam, hogy szeretném azt én eldönteni, illetve, hogy a képet együtt készítjük. A kép a kontaktusból készül. Aztán lenyugodott, megértette, hogy én tiszta szívvel vagyok ott. Kiderült később, hogy azért volt zaklatott, mert egy bulvárlap előtte Sinkovics Imréről kérdezgette – árulta el a portré készítője.
Szécsi Zoltán hozzátette emellett, hogy portrét csak akkor lehet készíteni, ha a fotós és az alany egy hullámhosszon van.
– Fiatalkoromban a nagyszüleim és a dédszüleim szemét is sokat néztem. A tekintetüket, ez elengedhetetlen a lelkiportré-fényképészethez – hangsúlyozta. Egy olyan gép esetében, mint ami neki van, nagy a tétje mindennek, hiszen nem lehet megismételni.
Nem lehet kapkodni, nem lehet mesterkélt, hiszen, mint hangsúlyozta, a portrét akkor érzi az alany igazán sajátjának, ha helyzettől függetlenül, letisztultan, átgondolt énjét tudja adni.
Kiss J.
Fotó: Juhász Á.
A fotóművésznek a Déryné utcán volt műterme, s a Színháztörténeti és Színészmúzeumban is sokat megfordult. Mint kiderült, Komlós Juci és Bessenyei Ferenc ugyanazon a napon született, s 1942–44. között mindketten a Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagjai voltak.
Szécsi Zoltán ekkor gondolta úgy, hogy készítene róluk egy közös portrét – olyat, amilyen korábban még soha, és azóta sem készült.
– Gyarmati Bélát, a Színháztörténeti és Színészmúzeum akkori vezetőjét kértem, hogy segítsen. Írjon nekik levelet, hogy ne ismeretlenként keressem meg őket. Amikor telefonon felhívtam őket, akkor Feri bácsi Lajosmizsén volt, Juci néni pedig Budapesten. Mindketten nagyon örültek a megkeresésemnek. Egyeztettünk időpontot, és Budán találkoztunk, hogy elkészülhessen a portré – mesélte a fotó készülésének körülményeiről Szécsi Zoltán, aki máig egy harmonikás technikájú, teljes egészében manuális fényképezőgéppel dolgozik, amelynek nagy múltja van, hiszen 100 évvel ezelőtt már Erdélyben készítettek vele képeket.
A fotózás körülményeivel kapcsolatban a fotós kiemelte még, hogy nagyon készült, hiszen izgatott volt, hogy találkozhat a színművészekkel, s az első közös portréjukat elkészítheti. Mint mondta, külön tartókat készített a lámpáknak, illetve a festett háttérnek, hogy minden tökéletes legyen.
– Az ötlet, hogy készüljön egy kép róluk, korábbi. Számtalan régi portréképet készítettem a gépemmel. Amikor Sinkovits Imre meghalt, akkor a hír nagyon mellbe vágott. Elhatároztam, hogy nem szabad késlekedni. Amit nem teszünk meg, arra lehet, hogy többé nem lesz lehetőségünk. Ez a fiataloknak is fontos tanács – mondta, hozzátéve, hogy a fotó 2001-ben készült, s három évvel később Bessenyei Ferenc meghalt.
A találkozó több szempontból is kivételes volt. A két színművész 25 év elteltével találkozott újra. Szécsi Zoltán elmondta, nagyon megható jelenet volt, s külön öröm volt számára, hogy direkt, a kép miatt találkoztak újra. Nem volt sok idő felidézni a múltat, de a miskolci, fiatal éveikre mindketten boldogan emlékeztek.
– Feri bácsi jött-ment, kérdezte, hogy engem ki küldött. Mondtam, hogy senki, hanem jöttem, mert szeretnék csinálni egy képet. Kérdezte, hogy mennyit kapok érte, mondtam, hogy semmit. Kérdezte, hogy minek készítek képet egy ilyen vénemberről, mondtam, hogy szeretném azt én eldönteni, illetve, hogy a képet együtt készítjük. A kép a kontaktusból készül. Aztán lenyugodott, megértette, hogy én tiszta szívvel vagyok ott. Kiderült később, hogy azért volt zaklatott, mert egy bulvárlap előtte Sinkovics Imréről kérdezgette – árulta el a portré készítője.
Szécsi Zoltán hozzátette emellett, hogy portrét csak akkor lehet készíteni, ha a fotós és az alany egy hullámhosszon van.
– Fiatalkoromban a nagyszüleim és a dédszüleim szemét is sokat néztem. A tekintetüket, ez elengedhetetlen a lelkiportré-fényképészethez – hangsúlyozta. Egy olyan gép esetében, mint ami neki van, nagy a tétje mindennek, hiszen nem lehet megismételni.
Nem lehet kapkodni, nem lehet mesterkélt, hiszen, mint hangsúlyozta, a portrét akkor érzi az alany igazán sajátjának, ha helyzettől függetlenül, letisztultan, átgondolt énjét tudja adni.
Kiss J.
Fotó: Juhász Á.