F. Nagy Zsuzsanna, az Ökológiai Intézet Alapítvány munkatársa ismertette, a programsorozattal a 100 éve elhunyt polihisztor szellemiségének és tevékenységének alaposabb megismerését kívánják segíteni. Előadássorozat, túrasorozat, kincskereső túraútvonal kialakítása is szerepel a programnaptárban. Első alkalommal Herman Ottó „vizes vonatkozású” munkásságát mutatták be. Az előadást a Herman Ottó Gimnázium tanulói is rögzítették.
Az utolsó magyar polihisztorként ismertté vált tudós számos tudományterület szakértőjeként a természettudományi kutatások magyarországi atyjává vált. Megalapozta a magyar madártani és halászati kutatásokat, elindította az ősemberkutatást, ősrégészetet, forrásértékűek néprajzi gyűjtései. Művei közel 6 ezer oldalon jelentek meg, cikkeinek száma meghaladja az 1100-at.
– Magam is vallom, hogy a nagy elődök munkásságát időnként elő kell venni, hogy a mai generációk előtt is példaképül álljanak – kezdte előadását Hoitsy György. A halbiológus emlékeztetett: maga Herman Ottó is felismerte, hogy a természet kapcsán összegyűjtött ismereteit is tovább kell adnia.
Herman Ottó élete során a természettel több helyen is kapcsolatba került, de igazán Miskolc-Alsóhámorban erősödött meg az iránta érzett szeretete. Az utolsó magyar polihisztor a halak és a halászat felé akkor indult el, amikor báró Nyáry Jenőtől megkapta a Petényi Salamon és Heckel Jakab faunisztikai kutatásainak megmaradt kéziratait. A „népies” halnevek után vizsgálódva 1883-ban kezdte meg halászati kutakodásait, tanulmányait.
Semsey Andor megszállott természetbúvár támogatásával indult aztán halászati kutatóútra, érintve Siófokot, Balatonfőt, Kenesét és Tihanyt is. Halásztanyákon járt, ismerkedett a halászokkal. Azt tapasztalta, hogy a halászat hanyatlóban van, lassan eltűnőben vannak a halászati módok és eszközök.
Herman Ottó aztán minden nagyvizünkön – így többek között a Dunán, a Tiszán, a Bodrogon, az Ipolyon, a Szamoson és a Bódván is – halászott. Mint a halbiológus is idézte Herman Ottó szavait: „később elővettem Miskolczon a Sajót, a Bükkben a Szinva pisztrángos vizét és a Hejőt”. A kutatóutat követően visszatért Alsóhámorba, ahol elkezdte feldolgozni az adatokat, és a rajzok elkészítésébe is belefogott – rajzait a mai napig használják a szakkönyvekben. A magyar halászat kézikönyve című munkáját 1887-ben adták ki.
A könyvben Herman Ottó többek között megállapítja: „bárhonnan jött légyen a magyarság, halászó vidékről kellett jönnie”. A nemzet ősfoglalkozásai közé tartozott tehát a halászat, erre nyelvi és tárgyi emlékeink egyaránt utalnak. Herman Ottó könyvében arra a következtetésre jutott azonban, hogy igazi őshalászat már kevés helyen létezik. További változás a régi időkhöz képest, hogy míg a régi magyar ember gondozta a halat, a mai irtja őket. Viszont leleményesség dolgában a magyar halász párját ritkítja. Fontos megállapítása volt a könyvnek, hogy a magyar halászat föléledése az okszerű tógazdaságtól függ.
– Utóbbi megállapítás nagy erénye a műnek. Előremutató észrevétel volt, hogy a halállományt csak így tudják megmenteni – emelte ki Hoitsy György.
Herman Ottó halászattal kapcsolatos tevékenysége azért is kiemelkedő, mert eltűnő halászeszközöket mentett meg. Sok anyag a Magyar Nemzeti Múzeumba került, de a gyűjteményt bemutatták az 1885-ös Országos Általános Kiállításon, szerepelt az Ezredéves Kiállítás (1896.) anyagában, és bemutatták a Párizsi Világkiállításon (1900.) is.
Könyve az első munka volt, mely Magyarország halfaunáját átfogja. A tógazdasági felépítés a mai napig az ő ötleteire épül. Szerepet vállalt az első halászati törvény (1888.) megalkotásában, mely kimondta, hogy a halászat joga a föld tulajdonosáé, és részletesen szabályozta a halászatot. Herman Ottó ösztönzésére került be a Hámori-tóba a szivárványos pisztráng is. Õ javasolta ugyanakkor egy szakszerű pisztrángkeltető telepítését – később ez lett a lillafüredi pisztrángtelep.
A „Herman Ottó nyomában” című programsorozat következő állomásán – március 8-án, 10 órától – a belvárosi kötődésekről esik majd szó egy túra során, melyet Hevesi Attila, a Miskolci Egyetem Földrajz Intézetének földrajztudósa vezet.
Kujan I.
Fotó: Mocsári L.
Az utolsó magyar polihisztorként ismertté vált tudós számos tudományterület szakértőjeként a természettudományi kutatások magyarországi atyjává vált. Megalapozta a magyar madártani és halászati kutatásokat, elindította az ősemberkutatást, ősrégészetet, forrásértékűek néprajzi gyűjtései. Művei közel 6 ezer oldalon jelentek meg, cikkeinek száma meghaladja az 1100-at.
– Magam is vallom, hogy a nagy elődök munkásságát időnként elő kell venni, hogy a mai generációk előtt is példaképül álljanak – kezdte előadását Hoitsy György. A halbiológus emlékeztetett: maga Herman Ottó is felismerte, hogy a természet kapcsán összegyűjtött ismereteit is tovább kell adnia.
Herman Ottó élete során a természettel több helyen is kapcsolatba került, de igazán Miskolc-Alsóhámorban erősödött meg az iránta érzett szeretete. Az utolsó magyar polihisztor a halak és a halászat felé akkor indult el, amikor báró Nyáry Jenőtől megkapta a Petényi Salamon és Heckel Jakab faunisztikai kutatásainak megmaradt kéziratait. A „népies” halnevek után vizsgálódva 1883-ban kezdte meg halászati kutakodásait, tanulmányait.
Semsey Andor megszállott természetbúvár támogatásával indult aztán halászati kutatóútra, érintve Siófokot, Balatonfőt, Kenesét és Tihanyt is. Halásztanyákon járt, ismerkedett a halászokkal. Azt tapasztalta, hogy a halászat hanyatlóban van, lassan eltűnőben vannak a halászati módok és eszközök.
Herman Ottó aztán minden nagyvizünkön – így többek között a Dunán, a Tiszán, a Bodrogon, az Ipolyon, a Szamoson és a Bódván is – halászott. Mint a halbiológus is idézte Herman Ottó szavait: „később elővettem Miskolczon a Sajót, a Bükkben a Szinva pisztrángos vizét és a Hejőt”. A kutatóutat követően visszatért Alsóhámorba, ahol elkezdte feldolgozni az adatokat, és a rajzok elkészítésébe is belefogott – rajzait a mai napig használják a szakkönyvekben. A magyar halászat kézikönyve című munkáját 1887-ben adták ki.
A könyvben Herman Ottó többek között megállapítja: „bárhonnan jött légyen a magyarság, halászó vidékről kellett jönnie”. A nemzet ősfoglalkozásai közé tartozott tehát a halászat, erre nyelvi és tárgyi emlékeink egyaránt utalnak. Herman Ottó könyvében arra a következtetésre jutott azonban, hogy igazi őshalászat már kevés helyen létezik. További változás a régi időkhöz képest, hogy míg a régi magyar ember gondozta a halat, a mai irtja őket. Viszont leleményesség dolgában a magyar halász párját ritkítja. Fontos megállapítása volt a könyvnek, hogy a magyar halászat föléledése az okszerű tógazdaságtól függ.
– Utóbbi megállapítás nagy erénye a műnek. Előremutató észrevétel volt, hogy a halállományt csak így tudják megmenteni – emelte ki Hoitsy György.
Herman Ottó halászattal kapcsolatos tevékenysége azért is kiemelkedő, mert eltűnő halászeszközöket mentett meg. Sok anyag a Magyar Nemzeti Múzeumba került, de a gyűjteményt bemutatták az 1885-ös Országos Általános Kiállításon, szerepelt az Ezredéves Kiállítás (1896.) anyagában, és bemutatták a Párizsi Világkiállításon (1900.) is.
Könyve az első munka volt, mely Magyarország halfaunáját átfogja. A tógazdasági felépítés a mai napig az ő ötleteire épül. Szerepet vállalt az első halászati törvény (1888.) megalkotásában, mely kimondta, hogy a halászat joga a föld tulajdonosáé, és részletesen szabályozta a halászatot. Herman Ottó ösztönzésére került be a Hámori-tóba a szivárványos pisztráng is. Õ javasolta ugyanakkor egy szakszerű pisztrángkeltető telepítését – később ez lett a lillafüredi pisztrángtelep.
A „Herman Ottó nyomában” című programsorozat következő állomásán – március 8-án, 10 órától – a belvárosi kötődésekről esik majd szó egy túra során, melyet Hevesi Attila, a Miskolci Egyetem Földrajz Intézetének földrajztudósa vezet.
Kujan I.
Fotó: Mocsári L.