– Nagykövet úr, ön megnyitóbeszédében elsősorban nem a tárlat által bemutatott bűnről beszélt, hanem a feltárás és a megbékélés fontosságáról.
– Traumákban nagyon gazdag a történelem. Sajnos ebben is közös a sorsunk, a magyaroknak is volt kisebb-nagyobb Katyñjuk. Ez egy kivételesen megrázó kiállítás, de nem az volt vele az elsődleges célunk, hogy a saját tragédiánkról beszéljünk, hanem az, hogy az egész emberiség számára legyen ez mementó és elrettentő példa arra, hová vezethet a gyűlölet. Az igazságot, bár nagyon fájdalmas, muszáj megmutatni, muszáj megpróbálni megérteni, mert csak utána lehet megbékélni és megbocsájtani. Ezért a kiállítás sem csak magáról az elsődleges bűnről szól, hanem arról is, hogy sokáig beszélni sem volt szabad róla. Pedig a legnagyobb kegyetlenség, ha nem nevezhetjük meg a bűnöst, és nem emlékezhetünk méltó módon az áldozatokra. Erről szól ez a kiállítás. Amiről azt is érdemes tudni, hogy Andrzej Przewo¼nik, a lengyel nemzeti emlékhelyek védelmére létrehozott bizottság főtitkára, Magyarország nagy barátja készítette, aki a szmolenszki tragédiában vesztette életét. (A katyñi vérengzés 70. évfordulójának alkalmából tartott megemlékezésre igyekvő lengyel delegáció repülőgépe 2010-ben, Szmolenszk közelében lezuhant, minden utasa életét vesztette – a szerk.)
– Ön hogy látja a lengyel-magyar barátságot, valóban megbonthatatlan?
– Mindig azt szoktam mondani, hogy a magyar–lengyel barátság nem politikai, nem gazdasági alapokon nyugszik. Szerencsére ezek a kapcsolatok is jól alakulnak, de ami igazán fontos, az a társadalmak közti emocionális kapcsolat. Ez ezeréves, és nagyon stabil. Függetlenül attól, hogyan gondolkodik a politikai elit, a lengyelek és magyarok igazán szeretik egymást. A mai világban már két ember közötti igazi barátság is rendkívülinek számít, így két nemzet közötti szimpátia és empátia hihetetlenül értékes, nagyon kell vigyázni rá.
– 2013-ban önnek ítélték az Antall József-díjat, amit március 20-án, a Lengyel–Magyar Barátság Napja alkalmából vesz majd át.
– Én úgy látom, ez elsősorban nem nekem szól, hanem inkább a lengyeleknek. 1991-ben, Antall József miniszterelnöksége idején kezdtem Magyarországon dolgozni. Úgy gondolom, hogy az egyik legkiválóbb magyar politikus, magyar ember volt. Nem csak ő, hanem édesapja is, aki a második világháború alatt, menekültügyi kormánybiztosként is, sokat foglalkozott a lengyel menekültekkel, Varga Béla mellett ő lett a magyar segítség szimbóluma. A mai napig is együttműködünk az Antall József Alapítvánnyal, nekem is fontos a néhai miniszterelnök öröksége, mert a lengyel–magyar kapcsolatban meghatározó ember volt. Mégis úgy gondolom, ez a díj nem nekem szól, hanem abból a magyar szimpátiából fakad, amit mi mindennap érzünk.
minap.hu
Fotó: J. Á.
– Traumákban nagyon gazdag a történelem. Sajnos ebben is közös a sorsunk, a magyaroknak is volt kisebb-nagyobb Katyñjuk. Ez egy kivételesen megrázó kiállítás, de nem az volt vele az elsődleges célunk, hogy a saját tragédiánkról beszéljünk, hanem az, hogy az egész emberiség számára legyen ez mementó és elrettentő példa arra, hová vezethet a gyűlölet. Az igazságot, bár nagyon fájdalmas, muszáj megmutatni, muszáj megpróbálni megérteni, mert csak utána lehet megbékélni és megbocsájtani. Ezért a kiállítás sem csak magáról az elsődleges bűnről szól, hanem arról is, hogy sokáig beszélni sem volt szabad róla. Pedig a legnagyobb kegyetlenség, ha nem nevezhetjük meg a bűnöst, és nem emlékezhetünk méltó módon az áldozatokra. Erről szól ez a kiállítás. Amiről azt is érdemes tudni, hogy Andrzej Przewo¼nik, a lengyel nemzeti emlékhelyek védelmére létrehozott bizottság főtitkára, Magyarország nagy barátja készítette, aki a szmolenszki tragédiában vesztette életét. (A katyñi vérengzés 70. évfordulójának alkalmából tartott megemlékezésre igyekvő lengyel delegáció repülőgépe 2010-ben, Szmolenszk közelében lezuhant, minden utasa életét vesztette – a szerk.)
– Ön hogy látja a lengyel-magyar barátságot, valóban megbonthatatlan?
– Mindig azt szoktam mondani, hogy a magyar–lengyel barátság nem politikai, nem gazdasági alapokon nyugszik. Szerencsére ezek a kapcsolatok is jól alakulnak, de ami igazán fontos, az a társadalmak közti emocionális kapcsolat. Ez ezeréves, és nagyon stabil. Függetlenül attól, hogyan gondolkodik a politikai elit, a lengyelek és magyarok igazán szeretik egymást. A mai világban már két ember közötti igazi barátság is rendkívülinek számít, így két nemzet közötti szimpátia és empátia hihetetlenül értékes, nagyon kell vigyázni rá.
– 2013-ban önnek ítélték az Antall József-díjat, amit március 20-án, a Lengyel–Magyar Barátság Napja alkalmából vesz majd át.
– Én úgy látom, ez elsősorban nem nekem szól, hanem inkább a lengyeleknek. 1991-ben, Antall József miniszterelnöksége idején kezdtem Magyarországon dolgozni. Úgy gondolom, hogy az egyik legkiválóbb magyar politikus, magyar ember volt. Nem csak ő, hanem édesapja is, aki a második világháború alatt, menekültügyi kormánybiztosként is, sokat foglalkozott a lengyel menekültekkel, Varga Béla mellett ő lett a magyar segítség szimbóluma. A mai napig is együttműködünk az Antall József Alapítvánnyal, nekem is fontos a néhai miniszterelnök öröksége, mert a lengyel–magyar kapcsolatban meghatározó ember volt. Mégis úgy gondolom, ez a díj nem nekem szól, hanem abból a magyar szimpátiából fakad, amit mi mindennap érzünk.
minap.hu
Fotó: J. Á.