Lépésenként köszönnek rá közelebbi-távolabbi ismerősök, amíg végigsétálunk a Városház téren. Közben, csak úgy mellékesen szó esik egykori munkahelyei, a megyeháza és a városháza rövid építéstörténetéről, és nem mellékesen legendás iskolaigazgatókról, a városhoz kötődő költőkről. Dr. Szádeczki Zoltán memóriája nemcsak azt a Miskolcot őrzi félelmetes precizitással, amit ő maga látott, hanem a megelőző korokét is. Kevesen tudnak ma nála többet a városról.
Kitüntetése kapcsán azt mondja, kapott korábban, többször, miniszteri elismerést is, és természetesen mindegyik nagyon jól esett – de ez a díj többet jelent, hiszen „próféta lehet saját hazájában”. Ez jó szó a városhoz fűződő viszonyára: Miskolc a hazája. Apai ágon itt éltek a felmenői is, a MÁV-telepen töltötte boldog gyermekkorát, ide tért vissza debreceni egyetemi évei után. Bárhová hívták, mindig itt tartotta a város.
Bár a Kossuth Gimnázium magyar-orosz szakos tanáraként csak egyetlen osztálya volt, a mai napig tanít, és „a csengő hangjához mindig közel maradt” a közigazgatásban töltött hosszú évtizedek alatt is.
– Tanulmányi felügyelőnek hívtak a városi tanácshoz, így kerültem a közigazgatásba. Nem volt könnyű a döntés, mert a pedagógusi léthez képest ridegnek, asztalhoz kötöttnek tűnt a hivatal – emlékszik vissza. De hamar ráérzett, ott is emberekkel kell foglalkozni, akiknek, akárcsak a diákoknak, érezniük kell az értő figyelmet. – Már jegyzőként kaptam egy idős kollégától nagyon fontos útmutatást. Azt mondta, az ügyfélnek, ha az ügyet meg nem is oldva, de megnyugodva kell távoznia.
A jegyzőségig az út a városi tanácselnöki referensségen, a megyeházi sportügyek intézésén, és természetesen a jogi egyetem elvégzésén keresztül vezetett. Ez már a rendszerváltás időszaka volt.
– Hálás vagyok, mert nagyon sok szépet kaptam, rengeteg emberrel találkoztam a pályám során. A legszebb időszak mégis a rendszerváltozás utáni volt. Mert akkor nem volt kitaposott út előttünk, mindenkinek tanulnia kellett. Időnként egymással vitatkozva, de mégis megszületett valami új – emeli ki.
Dr. Szádeczki Zoltán 2003-ig volt Miskolc címzetes főjegyzője. Munkássága, szakmai tapasztalata, emberi magatartása elismeréseként a Gálffy Ignác Életműdíjat adományozta számára a város.
Cs. M.
Fotó: M. L.
Kitüntetése kapcsán azt mondja, kapott korábban, többször, miniszteri elismerést is, és természetesen mindegyik nagyon jól esett – de ez a díj többet jelent, hiszen „próféta lehet saját hazájában”. Ez jó szó a városhoz fűződő viszonyára: Miskolc a hazája. Apai ágon itt éltek a felmenői is, a MÁV-telepen töltötte boldog gyermekkorát, ide tért vissza debreceni egyetemi évei után. Bárhová hívták, mindig itt tartotta a város.
Bár a Kossuth Gimnázium magyar-orosz szakos tanáraként csak egyetlen osztálya volt, a mai napig tanít, és „a csengő hangjához mindig közel maradt” a közigazgatásban töltött hosszú évtizedek alatt is.– Tanulmányi felügyelőnek hívtak a városi tanácshoz, így kerültem a közigazgatásba. Nem volt könnyű a döntés, mert a pedagógusi léthez képest ridegnek, asztalhoz kötöttnek tűnt a hivatal – emlékszik vissza. De hamar ráérzett, ott is emberekkel kell foglalkozni, akiknek, akárcsak a diákoknak, érezniük kell az értő figyelmet. – Már jegyzőként kaptam egy idős kollégától nagyon fontos útmutatást. Azt mondta, az ügyfélnek, ha az ügyet meg nem is oldva, de megnyugodva kell távoznia.
A jegyzőségig az út a városi tanácselnöki referensségen, a megyeházi sportügyek intézésén, és természetesen a jogi egyetem elvégzésén keresztül vezetett. Ez már a rendszerváltás időszaka volt.
– Hálás vagyok, mert nagyon sok szépet kaptam, rengeteg emberrel találkoztam a pályám során. A legszebb időszak mégis a rendszerváltozás utáni volt. Mert akkor nem volt kitaposott út előttünk, mindenkinek tanulnia kellett. Időnként egymással vitatkozva, de mégis megszületett valami új – emeli ki.
Dr. Szádeczki Zoltán 2003-ig volt Miskolc címzetes főjegyzője. Munkássága, szakmai tapasztalata, emberi magatartása elismeréseként a Gálffy Ignác Életműdíjat adományozta számára a város.
Cs. M.
Fotó: M. L.