Bár eredetileg a múzeum számára szerettek volna dokumentálni művészi pályákat, személyiségeket, mindig voltak „külső” érdeklődők is – így lett nyilvános és közkedvelt sorozattá az Emlékpróba. Hogy mennyire, azt jól mutatta, hogy a legutóbbin is telt ház fogadta a szerkesztő Filip Gabriellát, és beszélgetőtársát: Eperjesi Erikát, a Miskolci Nemzeti Színház magánénekesét.
Sokszor elmesélte már Eperjesi Erika, hogy nyolcéves volt, amikor felfigyeltek a hangjára, és aztán következett a zongora- és énektanulás, az énektagozat középiskolában, majd az egyetemi magánének szak – ám arra a kérdésre meglepő válasz született, hogy ő mikor figyelt fel a színházra.
– Elég sokára. Eleinte zongoraművész szerettem volna lenni, középiskolában még ének-matematika szakos tanárnak is készültem. Amikor Engi Zsuzsa néni inspirálására végül magánének szakon tanultam tovább, még akkor sem gondoltam a színházra. A diploma évében volt egy meghallgatás a színházban, amire eljöttem. Ez sem volt igazán tudatos döntés, de éreztem, hogy a zenében vagyok igazán otthon, az éneklés varázsol el – beszélt a kezdetekről.
Akkor a kórusba került, amiért igen hálás, mert az alatt az egy év alatt szívta magába a színpadi lét alapjait.
– Az éneklést, a technikát megtanuljuk, de azt, hogyan kell mozogni a színpadon, hogyan kell áténekelni a zenekart, bizony itt lestem el – fogalmazott.
Minden mozdulatát figyelte például Seres Ildikónak, akit látva, még gimnazistaként, először sóhajtott fel: egyszer bárcsak én is így állhatnék a színpadon! És akivel azóta többször játszott együtt – most például A víg özvegy Glavári Hannáját éneklik felváltva. De neki is van már jó néhány tanítványa, akivel kollégákká lettek.
– Nagyon büszke vagyok például Szegő Adriennre, Szegedi Csabára és Jenei Gáborra is, akik nagyon szép énekesi karriert építenek. A tanári véna csak nem veszett el bennem, hiszen középiskolás korom óta tanítok magántanítványokat, aztán iskolában is. Csak 6-7 évvel ezelőtt, a gyermekem születése miatt hagytam fel ezt, mert így már nem fér bele az életembe – mondta. Az anyaságról pedig azt, hogy a legjobb szerepe. Kislánya hat éves, most ment iskolába. Kis „művészpalánta”, de hogy milyen irányba indul, azt még nem tudni, hiszen a zene mellett a rajzot is szereti.
– Most például eljött az a korszaka, hogy otthon csak ő énekelhet, táncolhat. Viszont színpadon mindig megnéz, a Don Giovannit is bírta, bár azt hittem, szünetben hazamennek. De nem, sőt, utána lerajzolta, amit látott…
És aztán ott a harmadik szerep, a képviselőség. Eperjesi Erika azt mondta, soha nem gondolta volna, hogy ilyen irányba indul. De megkeresték, elvállalta, megválasztották.
– Nem bántam meg, így közelebbről látom az élet más oldalait is, mert valljuk be, eléggé a színház és a családom közötti térben éltem. Ám ma sem tartom magam politikusnak, hanem az emberek segítőjének – emelte ki, hozzátéve: igyekszik szigorúan elválasztani a színházat a képviselőségtől. Az emberek sem keresik meg a járda vagy a játszótér problémáival, ha éppen fellép valahol, azt pedig végképp nem szeretné, ha valaki nem a valós színészi-énekesi teljesítményét értékelné, hanem pozitív vagy negatív irányban befolyásolná, hogy ő önkormányzati képviselő. A kritikát egyébként jól bírja.
– Nem mondom, hogy első körben nem esik rosszul, ha valaki bírál, de mindig igyekszem építkezni belőle. Nem lehet mindenkinek megfelelni, nem lehetek tökéletes, de akkor lehetek mindig, egyre jobb, ha meghallgatom a kritikát.
Opera vagy operett, sok szerepálma teljesült már – talán az egy Traviata kivételével. De legyen szó bármelyik szerepről, élete színpada Miskolc.
– Sokfelé felléptem, külföldön is, szívesen utazom, vendégeskedem más színpadokon. De a Miskolci Nemzeti Színház az anyaszínházam. Budapest? Azt hiszem, most már nem is tudnék ott újrakezdeni – de igazán sosem akartam. Miskolci vagyok. És lokálpatrióta. Nagyon szeretem ezt a várost, sosem tudnék máshol élni.